... csak a szex jól működjön benne,

Nem, sajnos nem fogok 10 tippet adni, mitől lesz a szex a hosszú távú kapcsolatokban. Ha tudnám, ha tényleg tudnám, nem blogjegyezést, hanem könyvet írnék belőle, árulnám akciósan, letölthetővé tenném e-bookban, és mindenhol hirdetném, hogy találtam valamit, ami a tényleg működik. Így inkább csak együttgondolkodásra hívlak, kedves Olvasó, főként, ha mersz őszinte lenni magaddal. Ez a cikk ugyanis nem arról fogsz szólni, hogy várd a férjed otthon vörös melltartóban, pohár pezsgővel, vagy próbáljatok ki időnként új dolgokat egy szexshop kínálatából. És nem akarlak olyan közhelyekkel sem terhelni, hogy a jó szexért minden kapcsolatban meg kell dolgozni, nem szabad hagyni ellaposodni a vágyat. Tudom, hogy ezt Te is tudod. Nem is hagyod. De néha talán érezhetsz olyasmit, hogy laposodik, a fene vinné. Szerintem ez rendben is van. Mégis, mit tehetünk mi, asszonyok, három-öt-tíz év házasság/együttélés után, hogy fellobogjon bennünk a libidó lángja? Jó lenne újra perzselő vágyat érezni, azt a levegőt is kiszorító izgalmat, a bőrborzongató érintést!

Szögezzük le, hogy sokkal nehezebb ugyanarra az ingerre mindig új és új választ adni, mint a megszokott válaszunkat adni mindig új ingerre. Lefordítva a szex nyelvére: egyszerűbb félrelépni, új kapcsolatba kezdeni, mint kitalálni, mi dobhatná fel a házaséletüket hosszú távon. A saját életemben is tapasztaltam ennek az igazságát. Tényleg könnyebb. Mégsem javaslom a félrelépést jó szívvel senkinek. Ideig-óráig jó, még az alapkapcsolat is felfuthat tőle, hosszú távon azonban szétviszi a kapcsolatot. Nem csak akkor, ha a másik fél tudomást szerez róla. A titok, az elhallgatás úgy működik, mint az olló két szára. Ha lesz egy titkom, onnantól kezdve a kapcsolatomban nem lehetek soha többé spontán. Vigyáznom kell, el nem áruljam magam, és ez egyre távolabb visz a másiktól, ahogy telik az idő. Hosszú távon felőrlődik a bizalom és az intimitás. Nekem ennyit ma már nem ér.

Az intimitás is kettős élű fegyver. Az én fogalmaim szerint elengedhetetlen a jó kapcsolathoz: tudok és merek megnyílni a másik előtt, feltétlenül megbízom benne, rá vagyok hangolódva. Ez a közelség nem azt jelenti, hogy állandóan együtt lógunk, vagy minden létező időnket együtt töltjük. Viszont elgondolkodtató, hogy ez a közelség vajon mennyire tesz jót a szexualitásnak? Hisz ott az ismerős, nyugodt, biztonságos terep éppen hogy kontraproduktív lehet. Hétvégén épp erről beszélgettünk egy baráti párral. Sok-sok üveg bor után, a mély őszinteség hangján. Mindannyiunk ismeri ezt az állapotot. Egy bizonyos kor után másra sem vágyunk, mint intim, megállapodott, bizalomteli kapcsolatra, aztán néhány ebben eltöltött év után fő a fejünk, honnan tehetnénk szert némi extra izgalomra.

Sok férfi ismerősöm számol be arról, hogy nehéz elköteleződnie. Nagyon szereti a partnerét, de nehéz meghoznia azt a döntést, hogy innentől fogva az életben soha senki mással nem fog szeretkezni. Az a nehéz egy ilyen választásban, hogy az összes többire nemet kell mondaniuk. Megértem őket, s tudok velük empatizálni. Egy férfi terapeuta ismerősöm ezt "örök férfi problémának" címkézte. Most azon gondolkodom, vajon miért csak férfi probléma ez? Mi nők nem küzdünk ezzel? Mert ugye, mi nők, természetünknél fogva monogámok vagyunk, a családnak szenteljük magunkat, és erotikus vágyaink kizárólag egyetlen férfira irányulnak. A fenét! Sajnos, ha csak megpendítem ezt a húrt, legtöbben gyanakvóan kezdenek rám pillantgatni: valami baj van a házasságommal. Pedig nincs. Mindezek természetes folyamatnok, többször átéltem már, s hallottam másoktól is, akik mertek őszinték lenni magukhoz. De épp ezért nehéz róla beszélni is. Azt tapasztalom, ha egy házas, elkötelezett kapcsolatban élő férfi az újdonság vágyáról, az izgalom kereséséről kezd el beszélni, akkor két reakció várható. 1. Valami baj van a nővel otthon. Nyilván nem ad meg neki mindent, frusztrált frigid hülye picsa, szegény férfi. 2. Ez teljesen természetes, Józsikám, a férfiak már csak ilyenek. Ezzel szemben, ha a nő kezd ilyesmiről beszélni, az egyetlen reakció az elképedés és a vészvillogás a szemekben, hogy mi van, baj van a házasságoddal?? Nem szereted már a férjed? Úgy érzem, ilyenkor falakba ütközünk. Kimondatlanul is az hallatszik: a nő örüljön, hogy van szerető férje, jó élete, mi a fenét akar még?

Mit tehetünk mi nők magunkért, a házasságunkért, a szexért, önmagunkért? Ha van kedved, gondolkodj velem!

"Nagyon nehéz a mókuskerékből kinézni, és meglátni, mit kéne inkább csinálni - kicsit patetikusabban fogalmazva: felismerni, mire születtünk. Egy új élet keresésekor az ember úgy érzi magát, mintha a meleg, kényelmes vonatfülkéből vizslatná a tájat, és valahol a jeges pusztaság közepén azt mondaná neki egy hang: "Most szállj le, és indulj el arra, ahol a puszta már a ködbe vész! Arra fogod megtalálni a te jövődet!". Hát ki a fenének tűnik ez csábítónak? Mennyivel könnyebb ülni a vonaton, tudjuk, hova visz a sín, és ha nem is olyan vonzó az úti cél, mégis sokkal biztosabb, mint a ködbe vesző pusztaság.
Akkor mégis hogyan lehet kiszállni a mókuskerékből? Hogy valaki elinduljon, maga mögött hagyva a meleg fülkét, ahhoz kell egy kis szenvedésnyomás. Hiszen aki jól érzi magát a fülke melegében, annak esze ágában sem lesz kiszállni; aki viszont megsejti, hogy nem itt van a helye, az elkezdhet gondolkodni azon, miről álmodott gyermekkorában, mihez érzett korábban tehetséget, mostani tudása és képességei alapján milyen pályát tudna elképzelni magának, ami jobban kielégítené. Ha fantáziálunk, el kell tudnunk szakadni a konkrét megélhetés nyűgétől, a "mit szól majd az anyám" aggodalmától, a letaglózó statisztikáktól vagy a hiedelmektől. Többek között ezek azok, amik az embereket a vonaton tartják. Ha megszületett a kiszállás szándéka, érdemes papírra vetni a lehetőségeket, vissza-visszatérni hozzájuk üres óráinkban, és nyitottan várni rájuk. Előbb-utóbb berágja magát valami a lelkünkbe, vagy szembejön egy lehetőség. 
De miért olyan nehéz a változtatás? Azért, mert minden ellene szól. Amikor az ember úgy dönt: "na jó, megváltoztatom az életemet, mert szeretnék boldogabb lenni", valójában nem történik semmi, csak születik egy gondolat. A realizálódásért azonban tennünk is kell, nem ülhetünk a babérjainkon (...)"

 

Eddig az idézet. Jól hangzik, igaz? Legalábbis az eleje. A szerző mélyen empatikus. Ej, milyen nehéz kiszállni kellemes, meleg, bár kissé talán fülledt vonatfüléből, és leszállni egy ismeretlen állomáson! Ja,  hogy tenni is kell érte?
Amíg bent ülsz e kellemesre fűtött fülkében, nem is érzed, mennyire elhasznált a levegő. Tudod, mikor fog feltűnni? Ha kimész a peronra egy rövid időre, aztán visszatérsz. Belépsz, és érzed, hogy a levegő állott, a tér szűk, és talán a fenekedet is nyomja az ülés. Ekkor dönthetsz. Ha visszaülsz, az is rendben van. Egy idő után megszokod. Az idegrendszered téged szolgál, s gondoskodik róla, hogy ne érezd annyira rosszul magad. Ha összeszeded a cókmókodat, és leszállsz, akkor kezdesz el tenni magadért. Reménytelennek tűnik? Nem mondom, hogy néha nem az. De lehetséges.
Sokan járunk ezen az úton. Ki előrébb, ki hátrébb még. De mindannyian egy hideg állomáson kezdtük, egy idegen tájon, aminek még a nyelvét sem beszéltük. Aztán egyre beljebb merészkedtünk. És egyet mindannyian biztosan tudunk: soha, de soha többé nem akarunk visszaülni a fülledt, levegőtlen vonatra.

Az idézet írója nem egy menő online hírportál ezo-spiri rovatának felkapott szerzője. Hanem maga Szendi Gábor, klinikai szakpszichológus, kognitív viselkedésterapeuta, dramaturg, programozó matematikus és agykutató. Ezt a néhány bekezdést a tavaly a Jaffa Kiadónál, Budapesten megjelent, Értelmes szenvedés: boldogság" c. könyvéből vettem (207-208.) Nekem sokat adott, és szívből kívánom, hogy Téged is megérintsen, motiváljon, ha van most ezzel dolgod.

A munka az, amivel az életed nagy részét eltöltöd. Napi nyolc órát minimálisan, de nem ritka a 10-12-14 óras műszak sem. Jobb helyeken kifizetik a túlórát. Rosszabb helyeken lenyelik, elvárják. Jobb helyeken legalább rendes pénzt kapsz ezért. Annyit, amennyiből rendesen meg tudsz élni. Rosszabb helyeken minimálbérnél is alig többet, amiből épp, hogy nem halsz éhen. Akárhogy is, a munkáddal töltöd az életed legnagyobb részét. Többet, mint a családoddal, a barátaiddal, és bármivel, amivel fontos Neked az életben.
Aktív éveinkből mondjuk 40 évet munkával töltünk. Már csak ezért is nagyon nem mindegy, mivel töltjük el ezt az időt. Ha napokra bontjuk le, akkor kibírható. Csak ezt a nyolc órát bírjam ki, este jó film lesz, áá, ma már szerda, a felén túl vagyunk, húú, végre péntek.Így nem olyan vészes, kezelhető, túlélhető. Mindig csak egy kicsivel kell megküzdeni. De ha egy kicsit eltávolodsz, és madártávlatból szemléled az egészet, könnyű szívvel ki tudod-e jelenteni, hogy ááá, azt a hátralévő 15-20-25-stb évet a nyugdíjig simán kibírom? Mit vársz, mit remélsz? Jobb lesz? Más? Történik majd valami?

Nem fog. Ugyan mi történne?

A legnagyobb csapda az egészben az, hogy a munkánkat pénzért végezzük, ezért hajlandóak vagyunk magunkat függetleníteni attól, mi maga a munkánk és a kapott pénzt kárpótlásnak betudni még abban az esetben is, ha a munka egyébként nem tetszik. Vagy utáljuk. Vagy gyűlöljük. Vagy egyszerűen csak kiégtünk. Hogy sehogy sem megy már összekaparni magunkat hétfő reggelente, és a feszültség már a vasárnap délutánjainkba is bekúszik. Hol van már a péntek este öröme, a szombat reggel szabadsága?! Ismerős érzés? Nekem nagyon is az volt. Egy idő után már nem csak a hétfő reggeleket gyűlöltem, hanem a vasárnap délutánokat is. Kivéve a húsvét és a pünkösd vasárnapokat, mert akkor másnap nem kellett menni. Vagyis nekem igen, mert olyan munkám volt, hogy hétvégén, ünnepnapon is dolgoztam, sokat. És csak nőtt, gyűlt bennem a feszültség. Sokáig azt sem tudtam, mi a baj. Aztán elkezdtem sejteni, hogy a munkahelyemen lehet a kutya elásva, mert volt egy vasárnap délelőtt, amikor én befelé tartottam a céghez, és kínomban rugdosni kezdtem a melóhely kerítését.
Próbálkoztam különféle feszültségoldó módszerekkel. Sport, pohár bor este, relax. Aztán jöttek a testi tünetek. Nagyjából minden reggel megerőszakoltam magam, hogy bemenjek dolgozni. Képzelheted, Olvasóm, milyen jót tettem ezzel magamnak az évek alatt.

Volt egy pont az életemben, nagyjából akkor, amikor betöltöttem a harmincat, és eszembe jutott, mi van, ha én nem fogok sokáig élni? Mi van, ha csak, mondjuk, hatvan éves koromig? Akkor ez azt jelenti, hogy már a B-oldal pörög. És akkor hirtelen nagyon nem lett mindegy, mivel töltöm ezt a maradék időt. Akkor éreztem meg a zsigereimben, hogy én nem akarok így élni! Változást akartam.

Nem ment egyik napról a másikra. Az első két és fél évben semmi nem is látszott. Új alapokra akartam helyezni az életem, ezért leástam az alapokig. Hosszú út volt, és még korántsem vagyok a végén.
Nem egy jacht fedélzetéről írom Neked ezeket a sorokat. Nem én vagyok az a selfmade (wo)man, aki aranyórát hord, lazacot reggelizik, és felülről osztja az észt. Én az a selfmade woman vagyok, aki épp úton van, a folyamata kellős közepén. És szeretném Veled megosztani a tapasztalataimat, kedves Olvasóm. Vízióm egy olyan világ, ahol mindenki azt csinálja, amit szeret, amiben jó és amihez ért. Nem én fogom megteremteni. Hanem mi, mindannyian. Ha érzel ehhez kedvet, tarts velem az úton. Ha nem, nekem az is rendben van.

Nem meglepő módon először az önismeretet fogjuk segítségül hívni. Tervezek egy tematikus sorozatot erről a továbbiakban. Szívből kívánom, hogy akár egy mondat is legyen, ami megérint, elgondolkodtat, cselekvésre késztet. És akkor már megérte. Én hiszek Benned! Te hiszel magadban?

Mottóul ez egyik kedvenc idézetemet választottam, Estée Laudernek tulajdonítják:

Olvastam egy cikket reggel az indexen a homeopátiáról. Nem szoktam cikkekkel vitatkozni, mert nekem teljesen rendben van, ki mit gondol, mi szerint él, ráadásul hótt mindegy is. Most mégis megmozgatott valamit bennem, és mivel a reggeli kávé és könnyed kis edzés végére sem múlt el, ráadásul esik, így a szabadtéri sétának lőttek, hát akkor megírom.

A cikkben az írja a szerző, hogy az ausztrál Nemzeti Egészségügyi és Orvosi Kutatási Tanács (NHMRC) jutott arra a megállapításra, hogy a homeopátia nem több, mint placebó, miután elvégezték 1800, a homeopátia hatásait vizsgáló tanulmány metaanalízisét. Kicsit tovább olvasva kiderül aztán, hogy az ausztrál tudósok rájöttek, 1800-ból 1575 az 225, ugyanis végül ennyi tanulmányt tudtak metaelemzés alá vonni, a többi erre nem volt alkalmas. Rendben. A vizsgálatok nem erősítették meg azt a nullhipotézist, hogy nincs különbség hatásukat tekintve a homeopátiás szerek és a hagyományos gyógyszerek között. Persze, a cikk ezt nem így írja, de az nem a szerző hibája, viszont egy metanalízisnél csakis ez lehet korrekt statisztikai nullhipotézis. A cikk úgy fogalmaz, hogy az eredmények nem erősítették meg azt a nézetet, miszerint a homeopátiás szerek ugyanolyan hatásosak, mint az ugyanarra a betegségre kifejlesztett hagyományos gyógyszer. Viszont szerintem egyetlen homepata orvos sem álltotta soha az életben, hogy a homeós szerek ugyanolyan hatásosak lennének, mint a gyógyszerek, vagy, a statisztika nyelvén megfogalmazva, hogy nincs különbség a homeo- és az allopátiás szerek között. De hát már hogy a fenébe ne lenne?! Engedjük meg most, csakis mint elvi feltételezést, hogy a homeopátiás szerek hatnak, hatást gyakorolnak, mondjuk most, hogy csak a testre, mert az könnyebb kontroll alatt tartani, mint mindenféle lelki folyamatokat. Teljesen más a hatásmechanizmusuk, mint egy gyógyszernek! Vegyünk egy rém triviális példát: a fejfájást. Fáj a fejem, bepattintok egy gyógyszert, és nagyjából fél óra múlva elmúlik. Beveszek rá valami homeós szert - és (érzésre) nem történik semmi! Először is, a homeopátiás szereket huzamosabb ideig kell szedni ahhoz, hogy egyáltalán, bármilyen hatást észlelhessünk. Másrészt, ha kicsit is tisztában vagyunk a homeopátia (feltételezett?) működési elvével, annál inkább tudjuk, hogy gyakran, amikor elkezdenünk alkalmazni egy homeopátiás szert, akkor a tünetek átmeneti rosszabbodása következik be (ezt primer rosszabbodásnak hívja a szakirodalom), majd pedig a javulás.

Nem akarok kampányolni a homeopátia mellett. Ezért inkább két saját példát hozok, amikor működött, de nekem továbbra is oké, ha valaki ellene van az egésznek. Az egyik, hogy én jelenleg alkati szert szedek. amely a homeopátiás elv szerint úgymond finomhangolja a testet és a lelket, segít beállítani egy egyensúlyi állapotot. Valójában persze most kevés lenne ha azt állítanám, hogy azóta jobban érzem magam, hiszen nem tudok önmagamból létrehozni egy kontrollcsoportot, aki nem szedi az alkati szert, és ily módon láthatóvá tenni a változást. A férjem viszont három éve a pszoriázisával keresett fel egy homeopata orvost, miután megunta, hogy évek óta szteroidos kenőccsel kezeli magát. Felírt neki vagy három szert, amit az uram lelkesen szedni kezdett. Pár nap múlva mindene belobbant, a tünetei látványosan rosszabbodni kezdtek. Ő erre nem volt felkészülve, mert az orvos nem tájékoztatta erről. Tőlem kérdezte, mi ez az egész, én meg már korábban utánaolvastam a témának, megnyugtattam, ez a primer rosszabbaodás, most nem szabad abbahagyni, eztán majd jobb lesz. Így is történt. Néhány hét alatt rendeződött a férjem bőre, teljesen tünetmentes, a szteroidkenőcsöt pedig elfelejtette.
Bennem az merült fel, ha a homeopátia valóban placebó - ami ugye, leegyszerűsítve úgy hat, hogy elhiszem, hogy meggyógyulok, aztán tényleg - akkor hogyan jöhetett képbe a primer rosszabbodás, amiről a férjem még csak nem is tudott? Az agy képes arra, hogy valamiről elhiggye, hogy működik, és aztán beindítja a test öngyógyító mechanizmusokat. De vajon arra is, hogy először direkt rosszabbodást produkáljon, majd utána javulást? Ezzel úgy vagyok, hogy a székely bácsi a Csillagok háborúja után, hogy én bizony ezt el nem hiszem.

Azt gondolom, bárki, aki beteg, keressen fel egy orvost, s kövesse az útmutatásait. Viszont látok egy veszélyt abban, ha mindenre, ami nem a gyógyszeripar terméke, nemet mondunk. Ha a komplementer medicina minden elemét kirostáljuk mint kuruzslást, félő, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Ráadásul, azt figyeltem meg, minél több alternatív gyógymódról "bizonyítja be" az orvostudomány, hogy hatástalan, annál inkább felerősödik egy ellentett-tendencia (mint a társadalmi folyamatoknál általában), egyre többen kezdenek vakon hinni bármiben, ami nem fehér köpenyben érkezik, és teret nyerhetnek azok a szólamok, hogy napi egy citrom gyógyítja a rákot, az energiaspirál meg a derékfájást vagy az amnéziát, elfelejtettem.

Hadd maradjak még egy bejegyzés erejéig Szendi Gábornál. Egyelőre úgy látom, nála olvasható magyarul Chun Siong Soon és munkatársainak 2008-as kísérlete. Ha nem, akkor tévedtem, ezt vállalom, de nem is ez most a lényeg.

A kísérletnek voltak már előzményei az agykutatásban. Korábban már felfedezték az SMA-t,  az ún. szupplementer motoros területet, mely az akarati működéssel szoros kapcsolatot mutatott. Eccles Nobel-díjas kutatótms ez a terület érdekelte, és munkatársaival együtt azon a véleményen volt, EEG-vel megtalálták az akarat agyi elektromos jelét, hiszen azt gondolták, a cselekvést az akarat indítja el. Benjamin Libet 1983-ban céljául tűzte ki, hogy megvizsgálja, a mozgás keletkezésének agyi szervezésében melyik pontos jelenik meg az akarás tudatos élménye, vagyis a kísérleti személy (a továbbiakban: ksz.) mikor gondolja először úgy, hogy meg akarja mozdítani az ujját. A ksz. egy speciális órát figyelve ült, és várta, mikor ötlik eszébe megnyomni az előte lévő gombot. Amikor észlelte a tudatában a gombnyomás szándékát, megjegyezte, hol áll az óra, amely ezredmásodperceket is képes volt mérni. A vizsgálatvezető eközben EEG-vel mérte a ksz agyában lezajlő folyamatokat valamint azt, mikor nyomja meg ténylegesen a gombot. A gombnyomás agyi kivitelezése a gomb tényleges megnyomása előtt legalább fél másodperccel elkezdődik, az akaratélményt azonban a ksz. csak tizedmásodpercekkel később élte át! Vagyis a cselekvést nem az akarat indította el, hanem éppenséggel fordítva: a cselekvés megszerveződésének elindulása váltja ki az akaratélményt.

Soon és munkatársai további kísérleteket folytattak a témában. 2008-ban azt a feladatot adták a ksz-eknek, hogy bámuljanak mereven két gombot, és amikor spontán késztetésük támad arra, hogy az egyiket megnyomják, jegyezzék meg az óra állását, és nyomják meg a gombot. A ksz-ek agytevékenységét fMRI-vel monitorozták. A vizsgálatvezetők már a cselekvési szándélk tudatosulása előtt 8-10 másodperccel (nem tizedmásodperccel!) meg tudták jósolni, melyik gombot akarja majd a ksz. megnyomni.

Mitől ennyire drámai ez a felfedezés? A kísérletek alapján úgy fest, hogy valaminek a hatására az agyban elindul egy cselekvés megszerveződése, majd egy idő után erről tudomást szerez az alany is, és ekkor keletkezik az akarás élménye. Tehát korántsem az történik, amit oly régóta gondoltunk, hogy akarunk valamit, agyunk kiadja a parancsot, testünk pedig végrehajtja. Vagyis, akarunk valamit, de először nem a tudatunk akarja. Akkor hát mi? A lélek? A tudattalan? Az ufók a Plejádokból, akik besugároznak gondolatokkal? Félretéve a tréfát, ez a felfedezés több, mint döbbentetes. És alapjaiban döngeti a nyugati világ "csak akarni kell"-fétisét. Őszintén remélem, hogy megérjük ennek a kísérletsorozatnak a folytatását, és talán a magyarázatát is. Addig is, ha épp tavaszi diétánkat tartjuk, nem ér befalni egy tábla csokit, majd azzal védekezni, hogy ezt nem is mi akartuk, csak azt hittük...

Mindig is érdekelt, ki miért, hogyan, mitől lesz sikeres. Kell hozzá tehetség, ez kétségkívül igaz. De mi kell még? Mi a sikeres élet receptje? Mit lehet eltanulni, ellesni, integrálni a magunk számára? Egy szóval, mi a siker titka?*
Tapasztalataim  és tanulmányaim során két összetevő elengedhetetlensége kezd kikristályosodni előttem. Mi kell hát a sikerhez?

1. Higgy magadban.

2. Csináld.

Ennyi. Egyszerűbb, mint egy palacsinta bekeverése, egy rántotta felverése, éa mégis, Michelin-csillagos művészet, ha ragaszkodom az ételek témaköréből vett metaforákhoz. Lássuk akkor az elkészítés módját:

1.

Mert mit is jelent az, hogy hiszel magadban? Nos, semmiképpen sem azt, hogy reggelente szászor elmantrázod a tükörképednek, fogmosás közben, mert valami ezo-spiri kisiparos önsegítő könyvében ezt olvastad. Ezek az önsegítő könyvek valójában a szerzőjüket segítik meg. Könnyű siker ígérete, magas eladási példányszám - nekik ennyi kell a sikerhez. De mi kell nekünk, akik időnként kétségeinkbe zuhanunk, időnként magasan szárnyalunk, mert a lelkünk mélyén érezzük, hogy van valami, amiben tehetségesek vagyunk, és jó volna kibontakoztatni azt?

Miért nem hiszünk magunkban? Ennek ezeregy oka lehet. Gyermekkorban keveset vagy nem számunkra megfelelő minőségben figyeltek ránk. Vagy volt egy felmenőnk, aki nem tudta kifutni magát, s most szolidaritásból mi magunk szabotáljuk el a sorsunkat. Vagy van egy Önszabotázs munkacímre hallgató sorskönyvünk, stb. stb. Attól függően, melyik módszerrel, terápiával, elképzelésrendszerrel tudunk azonosulni. De nem is az ok most a lényeg. Hanem, hogy bár a tudatunk teljes mértékig és száz százalékig hisz abban ez emberben, akik mi vagyunk - a tudattalan vagy nem tudatos (a kettő nem ugyanaz) részünk közben valami egészen mást csinál. És újabban már pszichológiai kísérletek is bizonyítják, hogy az akarás önmagában édeskevés. Akarhatunk mi inunk szakadtáig hinni magunkban, mégsem szaladunk vele messzire. Vagy lehet egy már tudatosságba emelt kisebbrendűségi érzésünk, ami megakadályoz - és ez sem éppen a siker receptje. Szóval, érjük el, hogy ne csak agyunk kognitív folyamatokért felelős része higgyen bennünk! Ha egyedül ezzel nem tudunk megküzdeni, akkor nagyon is érdemes segítséget kérni - ki-ki abban, amiben és akiben bízni tud. Keressük meg az esetleges önszabotázsunk forrását, dolgozzuk meg és vessünk véget neki. Nem győzöm hangsúlyozni, ezt sajnos legtöbbször nem lehet izomból, akarásból, elhatározásból, mert köze nincs a tudatosan megélt tartalmainkhoz. A pozitív gondolkodás ehhez általában kevés lesz.

2.

Ez látszatra homlokegyenest ellentmond az előzőekben leírtaknak. Anélkül, hogy azon gondolkoznál, vajon eléggé hiszel-e magadban, vajon belátható-e a siker a terved végén - egyszerűen kezd el csinálni. Napra nap, rendületlenül, nem töprengve azon, mi lesz ebből az egészből. Apránként, kövenként hordd el a hegyet, és közben ne gondolj azzal, hogy ez egy hatalmas nagy hegy, te pedig kicsi és gyenge vagy. Dolgozz kifulladásig. Minden nap. Menetelj előre. A sportoló sem méricskéli nap mint nap, hogy mennyit fejlődött, hanem követ egy edzéstervet, amelynek eredménye és hozadéka az egyre jobb teljesítmény.

Miért kevés önmagában a hitünk? Hadd idézzem Szendi Gábort. "(a hit) ...érzelmi hozzáállás, és gyorsan elszállhat, ha nem társul hozzá gyors siker". A helyes hozzáállás az, hogy minden nap haladunk egy kicsikét. Szendi gyakran idézi egyik kedvenc regényhősét, Edmond Dantès-t, aki nem tudta volna éveken át fúrni a falat If várában, ha közben azon töpreng, vajon szabad-e hinnie vállalkozása sikerében és önnön képességeiben. Csak csinálta és kész. A végeredményt a számomra is nagyon kedves könyvből, a Monte Christo grófjából tudjuk. Szendi másik javaslata pedig az, hogy "Viselkedj úgy, amilyen lenni szeretnél!". Naponta ismételgethető apró lépéseket gond nélkül meg tudunk tenni. Egy icipicit mindig tudunk másként cselekedni, de akár másként viselkedni is. Így szép lassan mi magunk kondicionáljuk magunkat a sikerre. Könyvet akarsz írni? Írj minden nap harminc percet! Maratont akarsz futni? Edzz minden nap (öö, pihenőnapokkal, persze). Magabiztos akarsz lenni? Keress minden nap egy szorongató helyzetet, és nézz vele szembe! Fel akarsz jutni a csúcsra? Mászd minden nap a hegyet, vagy szeretkezz minden este!

Egyszóval: higgy magadban, és azokon a napokon, amikor ez nem megy, vagy nehéz, akkor csináld hit nélkül. Nekem ez segít. És sokakat ismerek, akiknek szintén. Találkozunk a csúcson!

*Siker alatt én azt értem, ha valaki élvezi, amit csinál, kiteljesedettnek érzi magát benne, és esetleg még ebből is él. De ez utóbbi nem feltétlenül követelmény.

(Szendi Gábort Párbajok nélkül című, 2013-ban a Jaffa Kiadónál megjelent könyvéből idéztem.)

Az egyéni terápia az a klasszikus segítő-kliens helyzet, amelyre a legtöbbször asszociálunk, amikor a pszichológusok munkájára gondolunk.
Az egyéni terápiában ketten vannak: a terapeuta (vagy tanácsadó, képzettségétől függően) és a kliens. (Sokan a páciens megnevezést használják, én több ok miatt jobban szeretem a kliens megnevezést, ezért ezt is fogom használni.) Az egyéni folyamat előre meghatározott keretek között zajlik: a legtöbbször heti 1 találkozót jelent, körülbelül 45-60 percben. Ez az egyik legmélyebb, legalaposabb terápia, hiszen az üléseken valóban a probléma gyökereit tárjuk fel. A szakember adja az értő, megtartó, osztatlan figyelmét. Abban az egy órában csakis a kliensre figyel, csakis az ő lelke van a középpontban. Jól irányzott kérdéseivel segít feltárni a problémákat és azon igyekszik, hogy megtalálják a nehézségek forrását, valódi gyökerét és azzal tudjanak dolgozni.
A beszélgetésen kívül számtalan más eszköz áll a pszichológus rendelkezésére, attól függően, mit tanult, milyen módszereket sajátított el. Vegyünk ezek közül sorra elsőként kettőt!

KIP, azaz Katathym Imaginatív Pszichoterápia. A latin imaginatív szó a képzelet tevékenységére utal. A pszichoterápiás eljárást Hanscarl Leuner német pszichiáter fejlesztette ki az 1950-es években. A módszer analitikus alapokon nyugszik. Ez azt jelenti, hogy azzal az előfeltevéssel él, miszerint az ember nem csak és kizárólag tudatos lény, hanem gondolkodását, viselkedését és érzéseit jelentős mértékben meghatározza a tudattalanja is. Hétköznapi tudatosságunk eszköze a racionális gondolkodás, a beszéd, a tudattalan kifejező eszköze pedig a szimbólum, a kép.

A KIP során a terapeuta vezetésével irányított imagináció zajlik. A terapeuta elkísér bennünket saját lelkünk képeinek birodalmába, ahol olyan lelki tartalmak válnak hozzáférhetővé, melyek a verbalitás számára eddig rejtve maradtak. Kliensként csak annyi a dolgunk, hogy ebben a mélyen ellazult állapotban beszámoljunk arról, amit lelki szemeink előtt látunk. A képzett terapeuta érti a szimbólumokat, s értelmezni tudja a bennük kódolt, esetleges nehézségeket. Az eljárás azonban bőven nem csak diagnosztikus célokra jó! Ebben a módosult tudatállapotban dolgozni is tudunk tudattalan szimbólumainkkal, s a lélek sok konfliktusát, elakadását oldhatjuk fel így. Döbbenetes transzformáló erő rejlik ebben a módszerben!

 Korregresszió. Mély, ellazult tudatállapotban a terapeuta mintegy visszaviszi a klienst az időben korábbi életének (jellemzően gyermekkorának) valamely jelentős eseményéhez. Ebben a védett, terapeuta által kísért biztonságban lehetőség nyílik az emlékek újbóli átélésére, a kapcsolódó érzelmekkel való munkára. És felnőttként van egy óriási lehetőségünk a magunk számára! Felnőttként a saját felnőtt énünk is bevonható a regresszióba, és ő tud segíteni az egykor nehézséget átélt kisgyermeknek! Felnőttként megadhatja neki azt, amit egykor nem kapott meg, és megóvhatja attól, amitől annak idején nem volt, ki megóvja. Ez az érzelmi korrekció mintegy "újraírja" a lélekben az egykorvolt történéseket, immáron pozitív befejezéssel. Ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. De azt a rémült, szomorú kisgyermeket, aki azóta is a lelkünk mélyén él, ma már meg tudjuk védeni és vigasztalni.

Te mit tennél, ha találkoznál saját gyermekkori éneddel?

 (A képek forrása sorrendben: innen és innen.)

Tudom, hogy József Attila - értelemszerűen - nem a családállításról írta ezt a verset. Mindazonáltal, a legjobban ez a költemény foglalja össze a családállítás esszenciáját. Meg egyébként is jó olvasni, újra és újra, számomra a magyar költészet egyik remeke. Ma reggel megint rácsodálkoztam, mennyire nagyszerű ez a vers. Szép lett tőle a napom. Ezzel a verssel kívánok Neked is szép, elmélyült, napsütéses napot, kedves Olvasó!

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Következzenek a már ígért alaptörvények, melyeket Hellinger a szeretet rendjeinek nevez.

1. generációs sorrend: aki előbb érkezett a családi rendszerbe, bizonyos előjogokkal bír azokhoz képest, akik később érkeztek. Ez csupán annyit jelent, hogy sorsába a később érkezők nem szólhatnak bele. (Vö. létrafokok. Minél hamarabb született valaki, annál magasabb létrafokon áll. Alulról felfelé segíteni nem lehet.)

1/a a hely törvénye: az előzőekből következik. A családban mindenkinek megvan a maga számára adott és kijelölt helye, és mindenki csak azon a helyen lehet boldog, élhet jó minőségű életet, ahova született.

2. az odatartozás joga: Mindenkit, aki a családi rendszerhez tartozik, azt oda tartozónak kell elismerni. Ki tartozik a családhoz? Hellinger szerint a vér szerinti családtagok; az elvetélt vagy elabortált gyermekek; a szülők, nagyszülők stb. előző fontos kapcsolatai (az ún. helycsinálók); és mindenki, aki egy családtag sorsában élet-halál kérdésében döntött (pl. tettes-áldozat témakör)

Gyakran megesik, hogy a későbbi generáció egyik tagja megismétli az előző generációból valakinek a nehéz sorsát. Ez az ismétlési kényszer, amely akkor is működik, ha az illető még csak nem is ismerte a nehéz sorsú családtagot. Ma már azt gondoljuk, nem egy az egyben sorsátvételről van szó, hanem az illető lojalitásból hasonló eszközöket használ, mint a nehéz sorsú családtag, lemodellez egy helyzetet, ám ez még nem a megoldás. Természetesen ezek szintén tudattalanul működnek; ezért a családállítás sohasem az okból indul ki, hanem az okozatból, s onnan vezeti vissza, hol lehet a rendszerben a működési hiba.

3. adok-kapok egyensúlya: azonos generációs szinten (pl. párkapcsolat, baráti kapcsolat) akkor működhet jól a kapcsolat, ha az adok és a kapok hosszú távon kiegyenlítődik. Kivétel ez alól szülőés a gyerek kapcsolata: ott a szülő ad, a gyerek elfogad, hiszen szülő-gyerek kapcsolatban elsősorban az életről van szó: azt tudja a gyermek elfogadni és továbbadni.

Legközelebb a képviseleti érzékeléssel folytatjuk, valamint azzal, hogy kell elképzelni egy családállítást.

Íme, egy másik, általam kívül-belül jól ismert módszer. Valóban jól ismerem, hiszen magam is megtanultam, sikerrel alkalmazom a csoportjaimban. Több száz felállítást láttam már, és jó néhányat vezettem is. Ezek alapján osztom meg a tapasztalataimat, terveim szerint több bejegyzésben.

A teljesség kedvéért nem hallgathatom el, hogy ma a pszichológiában a családállítás megítélése eléggé vitatott. Sokan sarlatánságnak tartják, a családállítókat kóklereknek, a műfajt pedig károsnak. Hogy ez miért van most így, ennek többféle oka van. Véleményem szerint a pszichológia bizalmatlansága abból fakad, hogy ez még nem egy bemért, vizsgálatokkal és statisztikákkal alátámasztott módszer. Hatékonysága jobbára csakis az empírián alapul, ami ugyan remek kiindulópont, de még nem avatja terápiás módszerré. A másik ok megítélésem szerint az, hogy sajnos sok a képzetlen családállító. Ma Magyarországon ez a műfaj semmilyen módon nincsen jogilag szabályozva; kis túlzással az lehet családállító, aki annak nevezi magát. El lehet képzelni, hogy ez milyen nagymértékben rontja az amúgy is vitatott helyzetű családállítást a pszichológia szakmai berkein belül. Reményeim szerint ez az állapot hamarosan változni fog. De addig is, lássuk a családállítást!

Sokszor van úgy, hogy a nehézségeket, problémákat, elakadásokat nem mindig lehet csak a saját életeseményeink alapján megérteni. Úgy tapasztaljuk, hogy a sorsunk elválaszthatatlan a saját családunk tagjainak sorsától.

Bert Hellinger a múlt század ’80-as éveiben kezdte el kidolgozni a családállítás módszerét (szó szerinti fordításban családfelállítás, a német Familienaufstellung szóból, sokszor így találkozhatunk vele). Hellinger teológiát, filozófiát és pszichológiát tanult, egy katolikus misszionárius rend tagjaként évekig Dél-Afrikában dolgozott a zuluknál. Itt figyelte meg, hogy a természeti népeknél milyen nagy jelentősége és gyógyító ereje van az ősök tiszteletének. Hazatérvén a hipnózis, a tranzakció-analízis, a pszichoanalízis és a családterápia módszereit saját megfigyeléseivel ötvözve alkotta meg a családfelállítás módszerét, mely a ’90-es években Németországban, 2000-től pedig világszerte futótűzként terjedt el. Ma is az egyik legdinamikusabban fejlődő módszer, melyet művelői folyamatosan új utakat keresve tesznek egyre szélesebb körben alkalmazhatóvá.

A család egy zárt rendszer. Ez azt jelenti, hogy bejárat van, kijárat nincs. Aki egyszer egy családba beleszületett, soha semmilyen módon ki nem kerülhet abból. A család tagjai egymással valamilyen módon kölcsönhatásban állnak. A háttérben van egy szabályrendszer, amely a családot működteti. Ezeket Hellinger a szeretet rendjeinek nevezi, magyarra törvényekként fordították őket. Az állítások során azt vizsgáljuk, melyik törvény sérül. Fontos hangsúlyozni, hogy a családtagok a törvényeket mindig szeretetből, lojalitásból, hűségből sértik meg, sosem bosszúvágyból vagy ártani akarásból.
A családállítás az okozatból indul ki: ha valaki vagy valakik törvényt sért(enek), akkor működési hiba kezd kialakulni. Ebből a működési hibából indul ki az állítás (a témahozó életében valami hiányzik, nem jól működik, nehézséget okoz stb.), és azt vizsgálja, hogy melyik törvény sérült.
Ezek a törvények és törvénysértések tudattalanul működnek, az esetek legnagyobb részében nem vagyunk tudatában, mi zajlik a lelkünkben, és a családi rendszerünkben. Egy felállítás ezt tudja megmutatni, és éppen ebben rejlik egyik legnagyobb ereje is: megmutatja azt, ami van. Az igazság pedig önmagában gyógyít. Hát még, ha elvisszük az állítást egészen oldásig!

Az egyik következő bejegyzésben a családban működő alaptörvényeket vesszük sorra. Addig is, ha van kedved, egy pohár borral a kezedben, a kanapán hátradőlve gondold át, hogyan is vagy te a családoddal. A származásival, és ha van, a jelenlegivel. Érdekes felismerésekre juthatsz.