Persze, a kérdés valójában értelmetlen, hiszen számtalan különbség van köztük, és korántsem az a leghangsúlyosabb, hogy a pszichológusnak fizetünk, a barátunknak pedig nem. (Na jó, néha a sörét, amikor hajnalban egy bárban kiöntjük neki a lelkünket.)
Mégis, sokszor hallani olyan véleményt, hogy az szorul rá a pszichológusra, akinek nincsenek barátai, valamint, hogy akinek van legalább egy jó barátja, annak nem kell pszichológus, sem semmilyen más segítő. Nos, ez egy felületes megállapítás, amely legfeljebb, ha részigazságokat tartalmaz.
Először is, a pszichológus nem lesz a barátunk. És a barátunk sem lehet a pszichológusunk, ha történetesen van rá képesítése. (Legalábbis, erősen ellenjavallt.) A két kapcsolat természetéből adódóan más. A baráti kapcsolat célja alapvetően a kapcsolat maga. Azért vagyunk a barátunkkal, mert szeretünk vele lenni, szeretjük őt magát, szeretve érezzük magunkat általa, és jó érzés a társaságában lenni. Örülünk annak, hogy a barátunk van, létezik, és örülünk annak, ha együtt töltünk időt. (Ha nem, azt én nem tekintem barátságnak.) Ezzel szemben a pszichológus a segítőnkül szegődik, eszközévé válik a fejlődésünknek, és kimondottan erre szerződünk vele.
Természetesen, a baráti kapcsolatainkból is rengeteg erőt meríthetünk (a társas támogatás az egyik legalapvetőbb szükségletünk, és legnagyobb megtartó erőnk az életben), de nem ugyanazt nyújtják,mint a szakmai segítség. A barátunk nem biztos, hogy objektívan lát minket. Sőt! Szinte biztos, hogy elfogult, és ez így van jól! Ezért aztán nem tud ránk objektíven reagálni sem. Nem tud minket úgy visszatükrözni, mint egy jól képzett szakember. A barátunk nekünk fog igazat adni, minket fog támogatni egy nehéz helyzetben - s esetleg épp szeretetből hallgatja el azt, hogy boldogulásunk érdekében bizony érdemes változtatnunk valamin. Sokszor a barátunk a saját szűrőjén keresztül nézi a problémánkat, a saját nézőpontjából reagál - hiszen nem tanulta meg, hogyan tudna elfogadó, ám objektív pozícióba helyezkedni. Tanácsai - még ha a legjobb szándékkal adja is. mégiscsak az ő, és nem a mi megoldási módjaink. Egy szakember azonban segít átgondolni és a magunk számára egyértelművé tenni a saját szempontjainkat és lehetőségeinket. Rávilágít rejtett motivációinkra, esetleges játszmáinkra, és segít eligazodni saját lelkünk útvesztőiben.
És ennél még jóval többet tud egy jól képzett segítő - attól függően, milyen módszereket sajátított el. Erről egy következő posztban. Addig is, gondoljunk hálával és szeretettel a barátainkra, hiszen valódi áldások ők az életünkben!

Eredetileg nem ezzel akartam folytatni a bejegyzések sorát, de az élet másképp hozta: hét elején lenyomott az influenza, én pedig 39 fokos lázzal nyomtam az ágyat. Immáron másodszor a szezonban - alig két hete, hogy az előzőből kilábaltam.
Én pedig mélységesen hiszek abban, hogy a legtöbb testi betegségnek van lelki oka. (A mérgezés, baleset stb. értelemszerű kivételével.) Amikor először kaptam el, még betudtam annak, hogy járvány van, beleestem a szórásba, nem kell emögött nagy lelki mélységeket keresni. De amikor második körben olyan rosszul lettem, hogy két napig felkelni sem tudtam a láztól - nos, akkor már igencsak alaposan elkezdtem törni a fejem, mit üzen ez nekem. Jobb dolgom nem is volt, vagy aludtam, vagy a plafont néztem, mert annyi erőm sem volt, hogy felkönyököljek olvasni.
Testi tünetek lelki oka témakörben két személyes kedvencem van. Rüdiger Dahlke verhetetlen bajnok. A német orvos és pszichoterapeuta könyveiben porosz precizitással végigveszi az egyes testrészek, testtájak szimbolikáját, és a maga közérthető, ám kendőzetlenül őszinte modorában leírja, melyik betegség milyen lelki tartalmakra világít rá. Nekem mindig bejött - bármikor, amikor hajlandó voltam valóban őszinte lenni magamhoz, és megvizsgálni, mi van a lelkem legmélyén. Dahlke minden írását minden körülmények között nagy szeretettel ajánlom.

A másik kedvencem Dr. Buda László: Mit üzen a tested? c. könyve. Meg sem próbálom tagadni, elfogult vagyok. Lacit személyesen ismerem, hisz nála tanultam meg a SzomatoDrámát, s most hozzá járok szupervízióba. Fantasztikus terapeuta, nagyszerű ember, remek tanító. De a könyvet akkor olvastam, amikor nem ismertem még Lacit, és így is lenyűgözött. Így, amikor ajánlom, mégiscsak elfogulatlannak gondolom magam. (És százalékot sem kapok az ajánlásért Lacitól.)

Miért ajánlom szeretettel ezt a könyvet? Mert egy orvos ír arról, hogy a testünk tükrözi az érzelmeinket, konfliktusainkat, lelkünk egyfajta térképe. Hű tünete és tükre annak, mi van a lelkünk legmélyén. Amit a tudatunkból kiszorítunk, sokszor jelenik meg valamilyen tünet formájában a testben. Ahhoz, hogy valóban meg tudjunk gyógyulni (ne csak a tüneteinktől szabaduljunk meg időre-órára), érdemes hallgatnunk testünk jelzéseire. A mélyére kell látnunk annak, az adott betegség milyen mondanivalót hordoz számunkra. Nem elég megérteni az üzenetet: valamit kezdenünk is kell vele! Dr. Buda László olyan hiteles és működő alternatívát kínál, melynek segítségével képesek lehetnünk meggyógyítani saját magunkat. Pszichiáterként és pszichoterapeutaként számtalan esetet felsorol, mégsem ettől igazán meggyőző. Hanem attól a szeretettől, erőtől, hitelességtől és alázattól, ahogyan ír! Természetesen sosem állítja azt, hogy nincs szükség orvosi beavatkozásra. Arra szükség van, hiszen életet menthet, s bizonyos esetekben megkerülhetetlen. De még az elkerülhetetlen esetekben is érdemes átgondolni, mit üzen számomra az a tünet. Hiszen, ha továbbra is ugyanúgy működöm - a tünet más formában talán, de vissza fog térni.

Az egyik szemináriumán Laci azt mondta, álma egy olyan kórház, ahol a betegfelvétel után a betegtől megkérdezik, gondolkodott-e már azon, miért is alakult ki ez a betegsége, Ha esetleg nem, akkor tessék befáradni balra a második ajtón, ott talál képzett segítőket, akik az ellátás részeként szívesen foglalkoznak Önnel ebben a témában. Mert az egy dolog, hogy most eltávolítjuk azt a kinövést/fekélyt/szervrészt stb. - de ha nem értette meg, nem dolgozta fel a mögötte húzódó lelki elakadást, akkor hamarosan újabb tünet ütheti fel a fejét. Persze, kevesen járnának ebbe a kórházba. Mert ez a gondolkodás preventíve is működik.
Nos, én szívből kívánom, hogy egyszer majd sok ilyen kórház legyen.

Miért jó a csoportos önismeret? Mire jó az, ha a nehézségeinket egy csoporttal osztjuk meg? Hiszen ez olyan intim, nem? Még egy embernek is nehéz elmondani az igazán nehéz dolgokat, hát még egy egész csoport előtt "kiteregetni a szennyest"! Miért jó ez nekem?

Lelki problémáink, elakadásaink a kapcsolatainkban alakulnak ki. Kicsi korunkban a szüleinkkel, testvéreinkkel, távolibb családtagokkal való kapcsolatunkban, később az iskolában, a kortárs csoportokban, még később párkapcsolatainkban. Nem is beszélve a gyermekeinkről. A kapcsolatainkban sérül(het)ünk az életünk során, éppen ezért kapcsolatokban tudunk gyógyulni is. Egy másik kapcsolat szeretetteljes, elfogadó, megtartó ereje újra tudja írni a szenvedést okozó sérüléseket. Egy önismereti csoportban nyílik igazán alkalom ilyen kapcsolódások kiépítésére. Megtapasztalhatjuk, hogy a csoport akkor is szeret, amikor mi éppen nem szeretjük magunkat. Akkor is megtart, amikor épp életünk központi problémájával dolgozunk zokogva, kétségbeesve. Akkor is elfogad, amikor kevésbé szalonképes érzéseink jönnek elő: a szégyenünk, a haragunk, a félelmeink. És ennek szavakban kifejezhetetlen gyógyító ereje van!

A csoportban azt is megtapasztalhatjuk, hogy sokan küzdenek hasonló problémákkal, mint mi. Kiderülhet, hogy a látszatra magabiztos üzletasszony, éppúgy önbizalomhiányos, a harsány hippi legbelül éppúgy szorong. Felszínes ismerőseinkkel, sőt, gyakran még barátainkkal sem osztjuk meg az igazán komoly problémáinkat. Évek hosszú munkájával alakítjuk ki az úgynevezett publikus ént: azt az énünket, akit szívesen vállalunk a külvilág előtt. Csodálatosan felszabadító tud lenni, amikor egy biztonságos közegben végre megnyílhatunk, megmutathatjuk, mi van valójában a lelkünk legmélyén. Már csupán ezzel az egy gesztussal a felét megtettük a gyógyulás felé vezető útnak. A társas támogatás elengedhetetlen lelki szükségletünk, és ezt a maga teljességében élhetjük át egy önismereti csoportban. Természetesen nem kell rögtön az első órán kitárulkoznunk. A csoportban mindenki olyan ütemben nyílik meg és olyan mélységben osztja meg a nehézségeit, amennyire az neki komfortos. A csoportban semmi sem kötelező. A tagok maguk döntenek arról, mennyit mutatnak meg magukból.

A csoport a való élet modellje. Ugyanolyan emberek járnak a csoportba, mint akik mellettünk ebédelnek a munkahelyi menzán, és szállnak be velünk a lakóházunk liftjébe. És mi sem reagálunk másként a csoporttagokra, mint ahogy az életben a kapcsolatainkra: így a csoport keretei lehetőséget nyújtanak, hogy górcső alá vegyük társas kapcsolatainkat. A csoport ezt visszatükrözi számunkra, és a vezető (vagy vezetők) képesek a csoportban zajló jelenségeket a csoport és az egyének javára fordítani.

A csoport minden egyes tagját és a vezető(ke)t is titoktartás kötelezi. Az első alkalommal mindannyian ígéretet tesznek, hogy ami a csoporton belül történik, azt nem osztják meg másokkal, nem adják ki senki bizalmasan megosztott információit. A csoportban nincs ítélkezés, minősítés és - jobb esetben - tanácsadás sem. Ehelyett építő jellegű hozzászólások és minden esetben énkommunikáció.

 A csoportokban az első (olykor a második) alkalom végén kell elköteleződni, azaz dönteni arról, vállaljuk-e, hogy az előre megbeszélt időpontokban megjelenünk az alkalmakon. Ez alatt az idő alatt tapasztalatot tudunk szerezni, és meg tudjuk ítélni, nekünk való-e a csoport, el tudjuk-e fogadni annak vezetőjét/vezetőit. Az első alkalom nem jár semmiféle kötelezettséggel számunkra. Akkor meg miért ne vágnánk bele? Hiszen csak nyerhetünk!

Ahogy ígértem, külön szólok a protagonista játékról, hisz valójában ez a pszichodráma esszenciája. 
Azért játék, mert egy képzeletbeli színpadon dramatikusan megjelenítjük a protagonista, azaz a főszereplő problémáját, kérdését, nehézségét. Felnőttként is éppúgy beleéljük magunkat a játékba, mint tettük azt gyermekkorunkban, csak mindeközben meg is tartjuk azt a kettős tudatot, hogy valójában most csak játszunk a csoporttársainkkal. Egyfajta módosult tudatállapotba kerülünk, ahol egyszerre vagyunk benne érzelmileg a problémában és látjuk a problémát externalizálva, azaz saját pszichés folyamatainkat kivetülve a térben. Mindezt az úgynevezett segédének vagy antagonisták segítségével tesszük. Csoporttársaink "játsszák el" a problémánkban érintett személyeket (esetleg fogalmakat, érzéseket). Azért írom idézőjelben, mert természetesen itt nem valódi színészi játékról van szó. A főszereplő adja a mondatokat a segédéneknek, akik csupán visszamondják, visszajátsszák azt, amit a főszereplő megmutatott nekik. Pontosan így nyílik lehetőségünk, hogy valódi, átütő erejű találkozást éljünk át saját intrapszichés folyamatainkkal. Speciális pszichodráma technikák a szerepcsere, a tükrözés és a duplázás: ezek segítségével élhetjük bele magunkat tökéletesen a játékba és dolgozhatjuk meg a problémát. 

Protagonista játéka annak lehet, aki játékra jelentkezik. A bejelentkező kör és bemelegítő játékok után - hacsak nem csoportjáték volt aznapra betervezve - általában elhangzik a kérdés: ki érzi úgy, hogy van témája? Aki érez magában indíttatást, hogy dolgozzon aznap a témájával, az behúzza a székét a kör közepére. A kívül maradottak - akik aznap nem szeretnének főszereplők lenni - döntik el, hogy ki kapja a fókuszt aznap, azaz kinek a témája mozgatta meg a csoportot. Nagyon fontos, hogy nem embert, hanem témát választunk: tehát nem azért állunk be Józsi mögé, mert ő szimpatikus, és hátha szünetben meghív egy kávéra, hanem a mögé a protagonista jelölt mögé álljunk be, akinek a témájához leginkább tudunk kapcsolódni. (Például oly módon, hogy a téma nekem is ismerős, van vele dolgom.) Az a jelölt kapja a figyelmet, aki mögé a legtöbben beálltak. Ekkor kezdődik maga a játék. A játékvezető néhány mondatban kikérdezi a főszereplőt a témájáról, majd arra kéri, jelenítse meg dramatikusan, a teremben található társak és tárgyak segítségével a témát. Ez először nagyon furcsán hangozhat, de valójában remekük működik, ha ilyenkor nem a racionális eszünkre, hanem az érzéseinkre, zsigereinkre hallgatunk. Innentől pedig beszippant minket a játék világa, elragadnak az érzelmeink, homlokon csapnak a felismeréseink és a vezető irányítása mellett keressük meg a saját megoldásunkat, a saját válaszunkat a kérdésünkre.
És sokszor az sem véletlen, milyen szereplőnek választanak ki minket, antagonistákat. Érdemes megfigyelni, van-e bármilyen módon dolgunk azzal a szereppel, amit a protagonista játékában kaptunk. Legtöbbször kiderül, hogy igen, és ez is sok felismerést hozhat, és közelebb hozhat minket a saját témáinkhoz. Sőt, még csak szerepelnünk sem kell az adott játékban ahhoz, hogy megérintsen minket: kívülről, a kör szélén ülve, a játékot csupán szemlélve is bevonódhatunk érzelmileg és átélhetünk egyfajta érzelmi átrendeződést. Ezt Moreno külső szemlélői katarzisnak hívja. 

A legváltozatosabb témákkal, a legkülönfélébb kérdésekkel jelentkezhetünk játékra. A teljesség igénye nélkül: Hogyan javíthatnék a párkapcsolatomon? Mit tehetnék, hogy jobb legyen a viszonyom az anyámmal/apámmal/testvéremmel? Krónikus derékfájdalmam van évek óta, mögé néznék, van-e ennek pszichés vetülete? Hogyan képviselhetném magam a főnökömmel szemben? Költözzek külföldre egy kecsegtető állásajánlat hívására vagy maradjak itthon? Miért mindig ugyanazt a típusú nőt/férfit választom társamul? Mit tehetnék, hogy elérjem a céljaimat?
Ugye, hogy amiről azt hinnénk, nagyon személyes, az egyszersmind nagyon-nagyon általános is?

Ahogy ígértem, a blogon bemutatok jó néhány módszert és technikát, amelyben részt vettem, kipróbáltam, esetleg magam is megtanultam.
A pszichodrámával kezdem. Egyrészt, mert ez az általam ismert leghatékonyabb csoportos önismereti módszer. Bármilyen (szinte bármilyen) nehézséggel dolgozhatunk dramatikusan. Másrészt, mert jómagam is 700 óra pszichodrámán túl vagyok már, jelenleg is benne vagyok egy csoportban, s feltett szándékom elsajátítani a pszichodráma minden csínját-bínját. 
"A pszichodráma eredetileg Jacob Levi Moreno által a század első felében kidolgozott akcióelvű, cselekvésközpontú, tüneti- és feltáró jellegű csoportpszichoterápiás módszer, melyet Mérei Ferenc honosított meg Magyarországon az 1970-es évek elején." - így definiálja a pszichodrámát a Magyar Pszichodráma Egyesület nyitóoldala. Alapvetése, hogy a kreativitás és a spontaneitás cselekvésbe ágyazódva érvényesül, és ezt a helyzetet képes az egyén tudatosítani. Ily módon egyszerre nyújt kognitív és emocionális szinten való tudatosítást, tehát egyszerre hat az érzelmekre és a tudatra. Egyszerre teszi lehetővé mind az érzelmekkel való munkát, mind pedig a tudat számára tesz hozzáférhetővé tartalmakat. 
A pszichodráma csoportfolyamat. A csoport létszáma általában 12-16 fő, vezetője pedig a Magyar Pszichodráma Egyesület által kiképzett vezető (vagy vezetők). A csoport zárt, azaz az első alkalom után a tagok döntenek arról, akarnak-e az előre meghatározott óraszámú keretben (általában 150 óra) minden egyes alkalommal megjelenni és részt venni a csoportban. Az első alkalmat követő elköteleződés után új tag már nem érkezik a csoportba. Ez a zárt csoport lehetővé teszi az egyre mélyülő intimitást, a csoporttagok egymás felé történő mind mélyebb megnyílását. Ebben a biztonságos, védett, megtartó közegben zajlik az önismereti munka.

(A kép innen.)

A pszichodráma üléseknek legtöbbször jól felépített forgatókönyve van. Megérkezés után úgynevezett bejelentkező kört tartunk, amelyben mindenki kap lehetőséget, hogy elmondja, hogy van, hogy érkezett, mi történt vele az utolsó találkozás óta. Itt igyekszünk nem a történések síkjára koncentrálni, hanem inkább arra, mindez milyen érzéseket váltott ki belőlünk, hogyan reagáltunk. Ezután következhetnek a bemelegítő játékok, melyek célja - ahogy nevük is mutatja - hogy ráhangolja, pszichodrámás zsargonnal élve rámelegítse a csoportot az elkövetkező nagy játékra: protagonista játékra vagy csoportjátékra. Végül zárókörben összegezzük a napot és a történteket: a csoporttagok lehetőséget kapnak arra, hogy kimondják, mi érintette meg őket aznap, mit visznek magukkal.
A pszichodráma esszenciája a progatonista játék. Annyira komplex, hogy egy egész önálló bejegyzést fogok szentelni neki.

(...)
- És atomtámadás ellen is véd ez? 
- Nem. Igen. Az ellen nem véd. 

Nagy általánosságok helyett inkább saját példán keresztül mutatom be. Hogy volt ez velem, 2010-ben? Akkoriban szorongó voltam, önbizalmam a béka segge alatt, és egy kodependens kapcsolatban éltem, amelyből nem volt bátorságom kilépni, mert annyira féltem, hogy nem kellek majd senkinek. Volt néhány, sajnálatosan rosszul sikerült találkozásom különféle terapeutákkal (erről egy későbbi bejegyzésben fogok írni), míg végre megtaláltam a számomra megfelelő segítőt. Először pszichodrámázni kezdtem nála, méghozzá elég intenzíven, havonta egy egész hétvégét, egy évre elkötelezve magam. Már az első alkalommal nagyon nehéz érzéseim jöttek elő, a bemelegítő feladatok végén zokogva jelentkeztem protagonista játékra, témám pedig a szerethetőség és a szégyen volt. Nagyon mély, transzformáló erejű játék volt, tengernyi könnyel, átütő felismeréssel, csodálatos katarzissal. A következő hónapban ismét jelentkeztem játékra, és elég erőt érezvén magamban, nekiugrottam a párkapcsolati témámnak. Hasonlóan mély és katartikus játékban volt részem, és ez elég bátorságot adott ahhoz, hogy iszonyú nehezen bár, de kilépjek az akkori kapcsolatomból. 
Aztán hónapról hónapra ott ültem, és amikor csak lehetőséget kaptam, előhoztam a témáimat: szégyen, szorongás, szerethetőség, önelfogadás, érzelmi felnőttség. A dráma végén úgy láttam, még szükségem van segítségre, így a következő egy évre is elköteleztem magam, valamint elkezdtem járni ugyanehhez a pszichológushoz egyéni terápiába is. Sokáig úgy éreztem, a problémáim olyanok, mint egy hidra: ha egynek nekimegyek és levágom a fejét, hét újabb nő helyette. Amint dolgozom egy elakadásommal, észreveszem, hogy mögötte mennyi minden van még. Ez sarkallt, hogy hétről hétre eljárjak a pszichológushoz, mert szerettem volna megoldani a nehézségeimet. És az sarkallt arra is, hogy elkezdjem kutatni-keresni, milyen módszerek vannak még, amelyekkel dolgozni tudok magamon. Elkezdtem felismerni és meglátni a problémáim gyökerét, és nagyon-nagyon motivált voltam, hogy a lehető legmélyebbre ássak magamban. Sokan terápiafüggőnek neveztek, nem értették, miért fektetek ebbe ennyi pénzt és energiát. De akkor már nem törődtem vele. Tudtam, hogy megtaláltam az utamat, és már csak végig kell kell mennem rajta, akkor is, ha sokszor fájdalmas szembesüléseket hoz. Az első két évben úgy tűnt, az önismeret pusztán tűzoltás, mankó az akut és aktuális nehézségeimmel való megküzdésben. Aztán egyszer csak valami átfordult. Észrevettem, hogy már nem ugyanazok a témáim,mint az első időkben. Azon kaptam magam, hogy már azon dolgozom, hogyan tudnék kiteljesedni, megtalálni és megvalósítani az álmaimat. Hogyan kaphatok kulcsot a teljesebb élethez? Hogy hozhatom ki magamból a legtöbbet? Számomra ezekre a kérdésekre is éppúgy az önismeret a válasz. Igaz, már nem ülök szinte minden hétvégén valamilyen csoportban. A legtöbb nehézségem eltűnt ami pedig megmaradt, azzal már egyedül is meg tudok küzdeni. Mégis járok önismereti csoportba. Életformámmá vált, és nagy igény van bennem a folyamatos fejlődésre, Részben magam miatt, részben pedig, mert meggyőződésem, hogy csak az lehet igazán jó és hiteles segítő, aki folyamatosan dolgozik magán. 

És hogy mi van velem azóta? Kiegyensúlyozott, boldog házasságban élek, olyan boldogságban, amelyről korábban nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. Képes vagyok mély intimitás megélésére a kapcsolataimban. Tudok flow-ban alkotni és jelen lenni a pillanatban. A személyiségem megerősödött, és meg tudom tartani magam a nehézségek közepette is. Nekem megérte. 

A terápiafüggőség pedig egy olyan probléma, amely a sok terápia hatására előbb-utóbb felszámolja önmagát.

Avagy mit jelent számomra, milyen értelemben használom ezt a szót. 
- Ó. ismerem én magam! Mi a fenének kellene nekem önismeretbe járni? Pláne még fizetni is érte?! Magamnál jobban senki sem ismer engem! - hányszor, de hányszor hallottam ezt már. És valóban, egyetlen pillanatig sem gondolom, hogy bárkinek is önismeretbe kell járnia. Azt viszont nagyon is gondolom, hogy érdemes.
Az önismeret nem csupán annyi, hogy tudunk egy csomó tényszerű dolgot magunkról: mi a kedvenc ételünk, zenénk, színünk, mi a hobbink és mi volt a jelünk az óvodában. Ez énkép, az önmagunkról alkotott képünk (a kognitív énsémánk), de még korántsem önismeret. Az önismeret ott kezdődik, amikor tisztában vagyunk az érzéseinkkel, a személyiségünk árnyoldalaival, jellemző működésünkkel és viselkedési mintázatainkkal. És mindezt képesek vagyunk önmagunk előtt felvállalni, azaz a lehető legkevésbé csapni be magunkat. Mert amíg arról van szó, hogy szép, szeretetteljes és pozitív érzéseink, gondolataink vannak, addig büszkén megveregetjük a saját vállunkat, lám, milyen remek emberek is vagyunk! De mi a helyzet a nehéz érzésekkel, az elkeserítő gondolatokkal, a szégyennel, a szorongással, a szomorúsággal, a haraggal? Elfogadjuk ezeket az érzéseket is? Tudjuk magunkról, hogy időnként így érzünk és fel merjük vállalni, vagy - ha észrevesszük egyáltalán - gyorsan eltereljük a figyelmünket, elnyomjuk ezeket az érzéseket? Az önismeret pontosan itt kezdődik. Amikor már nem akarjuk többé minden erőnkkel elnyomni a nehéz érzéseinket, hanem megállunk és elkezdjük figyelni őket. A következő lépcső, amikor feltesszük magunknak a kérdést: miért van ez így? Miért van bennünk ennyi szégyen/szorongás/fájdalom (a sor tetszőlegesen folytatható). Honnan jön? A harmadik pedig az, amikor elindulunk és megkeressük, tudunk-e ezen változtatni? S ha igen - hogyan? 
Ekkor lépünk az önismeret útjára. 
Ez a világ legizgalmasabb utazása. Izgalmasabb, mint egy párizsi hosszú hétvége a szerelmünkkel, hitelkártyája PIN-kódjának birtokában. 
Már csak azért is, mert a másokhoz való kapcsolódáshoz, a mély intimitáshoz is ezen keresztül vezet az út. Érdemes megtenni az első lépést.

Szeretettel köszöntelek a blogomon!

Elsőként szeretnék néhány szót szólni magamról, s arról, milyen céllal láttam hozzá ennek a blognak a létrehozásához. 
Az emberi psziché működése, a személyiség a maga komplexitásában egészen fiatal korom óta foglalkoztatott. Már gimnazista koromban faltam az akkor elérhető, pszichológiai tartalmú könyveket, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy pszichológia szakra fogok felvételizni. Végül nem így tettem. Tanárként szereztem diplomát, és elhelyezkedtem egy cégnél. A sors szeszélyéből ott végül oktatási és kommunikációs tréningeket tartottam. A lélektan továbbra is érdekelt, szabadidőmben garmadával olvastam az ilyen tárgyú könyveket.
2012-ben kezdtem el segítőnek tanulni. Először családállítást, bodyworkot, asztrológiát, 2014 elejétől pedig SzomatoDrámát dr. Buda Lászlónál. 
Jelenleg pszichológus hallgató vagyok a Károli Gáspár Református Egyetemen, és pszichodráma asszisztensi előkészítő csoportba járok. Célom, hogy a diploma megszerzése mellett minél több terápiás módszert, technikát megtanuljak, hogy ezáltal egyre jobban képzett segítő váljék belőlem.

Önismeretbe 2010 őszén kezdtem el járni. Ekkor ajánlottak számomra egy remek terapeutát, akihez először pszichodrámára, később egyéni terápiába is járni kezdtem. Azóta folyamatosan dolgozom magamon: mára több, mint 1500 óra önismereti tapasztalatot szereztem. Rendkívül fontosnak tartom, hogy folyamatosan fejlesszem magam. Mélységes meggyőződésem, hogy csak az lehet jó és hiteles segítő, aki lankadatlanul törekszik önmaga megismerésére és meghaladására.

Régóta dédelgetett álmom ez a blog. Terveim szerint be fogok számolni az általam megismert önismereti és terápiás módszerekről. Általam hasznosnak tartott irodalmat fogok ajánlani, és számtalan saját élményen keresztül bemutatni, miért tartom megkerülhetetlenül fontosnak az önismeret, az önmagunkon való dolgozást. Írásaim saját meglátásaimat és tapasztalataimat fogják tükrözni, s szívesen veszek más véleményeket, tapasztalásokat is.

Hiszem, hogy jó móka lesz, és örülök, ha velem tartasz.

Szép estét!