"Nagyon nehéz a mókuskerékből kinézni, és meglátni, mit kéne inkább csinálni - kicsit patetikusabban fogalmazva: felismerni, mire születtünk. Egy új élet keresésekor az ember úgy érzi magát, mintha a meleg, kényelmes vonatfülkéből vizslatná a tájat, és valahol a jeges pusztaság közepén azt mondaná neki egy hang: "Most szállj le, és indulj el arra, ahol a puszta már a ködbe vész! Arra fogod megtalálni a te jövődet!". Hát ki a fenének tűnik ez csábítónak? Mennyivel könnyebb ülni a vonaton, tudjuk, hova visz a sín, és ha nem is olyan vonzó az úti cél, mégis sokkal biztosabb, mint a ködbe vesző pusztaság.
Akkor mégis hogyan lehet kiszállni a mókuskerékből? Hogy valaki elinduljon, maga mögött hagyva a meleg fülkét, ahhoz kell egy kis szenvedésnyomás. Hiszen aki jól érzi magát a fülke melegében, annak esze ágában sem lesz kiszállni; aki viszont megsejti, hogy nem itt van a helye, az elkezdhet gondolkodni azon, miről álmodott gyermekkorában, mihez érzett korábban tehetséget, mostani tudása és képességei alapján milyen pályát tudna elképzelni magának, ami jobban kielégítené. Ha fantáziálunk, el kell tudnunk szakadni a konkrét megélhetés nyűgétől, a "mit szól majd az anyám" aggodalmától, a letaglózó statisztikáktól vagy a hiedelmektől. Többek között ezek azok, amik az embereket a vonaton tartják. Ha megszületett a kiszállás szándéka, érdemes papírra vetni a lehetőségeket, vissza-visszatérni hozzájuk üres óráinkban, és nyitottan várni rájuk. Előbb-utóbb berágja magát valami a lelkünkbe, vagy szembejön egy lehetőség. 
De miért olyan nehéz a változtatás? Azért, mert minden ellene szól. Amikor az ember úgy dönt: "na jó, megváltoztatom az életemet, mert szeretnék boldogabb lenni", valójában nem történik semmi, csak születik egy gondolat. A realizálódásért azonban tennünk is kell, nem ülhetünk a babérjainkon (...)"

 

Eddig az idézet. Jól hangzik, igaz? Legalábbis az eleje. A szerző mélyen empatikus. Ej, milyen nehéz kiszállni kellemes, meleg, bár kissé talán fülledt vonatfüléből, és leszállni egy ismeretlen állomáson! Ja,  hogy tenni is kell érte?
Amíg bent ülsz e kellemesre fűtött fülkében, nem is érzed, mennyire elhasznált a levegő. Tudod, mikor fog feltűnni? Ha kimész a peronra egy rövid időre, aztán visszatérsz. Belépsz, és érzed, hogy a levegő állott, a tér szűk, és talán a fenekedet is nyomja az ülés. Ekkor dönthetsz. Ha visszaülsz, az is rendben van. Egy idő után megszokod. Az idegrendszered téged szolgál, s gondoskodik róla, hogy ne érezd annyira rosszul magad. Ha összeszeded a cókmókodat, és leszállsz, akkor kezdesz el tenni magadért. Reménytelennek tűnik? Nem mondom, hogy néha nem az. De lehetséges.
Sokan járunk ezen az úton. Ki előrébb, ki hátrébb még. De mindannyian egy hideg állomáson kezdtük, egy idegen tájon, aminek még a nyelvét sem beszéltük. Aztán egyre beljebb merészkedtünk. És egyet mindannyian biztosan tudunk: soha, de soha többé nem akarunk visszaülni a fülledt, levegőtlen vonatra.

Az idézet írója nem egy menő online hírportál ezo-spiri rovatának felkapott szerzője. Hanem maga Szendi Gábor, klinikai szakpszichológus, kognitív viselkedésterapeuta, dramaturg, programozó matematikus és agykutató. Ezt a néhány bekezdést a tavaly a Jaffa Kiadónál, Budapesten megjelent, Értelmes szenvedés: boldogság" c. könyvéből vettem (207-208.) Nekem sokat adott, és szívből kívánom, hogy Téged is megérintsen, motiváljon, ha van most ezzel dolgod.