A munka az, amivel az életed nagy részét eltöltöd. Napi nyolc órát minimálisan, de nem ritka a 10-12-14 óras műszak sem. Jobb helyeken kifizetik a túlórát. Rosszabb helyeken lenyelik, elvárják. Jobb helyeken legalább rendes pénzt kapsz ezért. Annyit, amennyiből rendesen meg tudsz élni. Rosszabb helyeken minimálbérnél is alig többet, amiből épp, hogy nem halsz éhen. Akárhogy is, a munkáddal töltöd az életed legnagyobb részét. Többet, mint a családoddal, a barátaiddal, és bármivel, amivel fontos Neked az életben.
Aktív éveinkből mondjuk 40 évet munkával töltünk. Már csak ezért is nagyon nem mindegy, mivel töltjük el ezt az időt. Ha napokra bontjuk le, akkor kibírható. Csak ezt a nyolc órát bírjam ki, este jó film lesz, áá, ma már szerda, a felén túl vagyunk, húú, végre péntek.Így nem olyan vészes, kezelhető, túlélhető. Mindig csak egy kicsivel kell megküzdeni. De ha egy kicsit eltávolodsz, és madártávlatból szemléled az egészet, könnyű szívvel ki tudod-e jelenteni, hogy ááá, azt a hátralévő 15-20-25-stb évet a nyugdíjig simán kibírom? Mit vársz, mit remélsz? Jobb lesz? Más? Történik majd valami?

Nem fog. Ugyan mi történne?

A legnagyobb csapda az egészben az, hogy a munkánkat pénzért végezzük, ezért hajlandóak vagyunk magunkat függetleníteni attól, mi maga a munkánk és a kapott pénzt kárpótlásnak betudni még abban az esetben is, ha a munka egyébként nem tetszik. Vagy utáljuk. Vagy gyűlöljük. Vagy egyszerűen csak kiégtünk. Hogy sehogy sem megy már összekaparni magunkat hétfő reggelente, és a feszültség már a vasárnap délutánjainkba is bekúszik. Hol van már a péntek este öröme, a szombat reggel szabadsága?! Ismerős érzés? Nekem nagyon is az volt. Egy idő után már nem csak a hétfő reggeleket gyűlöltem, hanem a vasárnap délutánokat is. Kivéve a húsvét és a pünkösd vasárnapokat, mert akkor másnap nem kellett menni. Vagyis nekem igen, mert olyan munkám volt, hogy hétvégén, ünnepnapon is dolgoztam, sokat. És csak nőtt, gyűlt bennem a feszültség. Sokáig azt sem tudtam, mi a baj. Aztán elkezdtem sejteni, hogy a munkahelyemen lehet a kutya elásva, mert volt egy vasárnap délelőtt, amikor én befelé tartottam a céghez, és kínomban rugdosni kezdtem a melóhely kerítését.
Próbálkoztam különféle feszültségoldó módszerekkel. Sport, pohár bor este, relax. Aztán jöttek a testi tünetek. Nagyjából minden reggel megerőszakoltam magam, hogy bemenjek dolgozni. Képzelheted, Olvasóm, milyen jót tettem ezzel magamnak az évek alatt.

Volt egy pont az életemben, nagyjából akkor, amikor betöltöttem a harmincat, és eszembe jutott, mi van, ha én nem fogok sokáig élni? Mi van, ha csak, mondjuk, hatvan éves koromig? Akkor ez azt jelenti, hogy már a B-oldal pörög. És akkor hirtelen nagyon nem lett mindegy, mivel töltöm ezt a maradék időt. Akkor éreztem meg a zsigereimben, hogy én nem akarok így élni! Változást akartam.

Nem ment egyik napról a másikra. Az első két és fél évben semmi nem is látszott. Új alapokra akartam helyezni az életem, ezért leástam az alapokig. Hosszú út volt, és még korántsem vagyok a végén.
Nem egy jacht fedélzetéről írom Neked ezeket a sorokat. Nem én vagyok az a selfmade (wo)man, aki aranyórát hord, lazacot reggelizik, és felülről osztja az észt. Én az a selfmade woman vagyok, aki épp úton van, a folyamata kellős közepén. És szeretném Veled megosztani a tapasztalataimat, kedves Olvasóm. Vízióm egy olyan világ, ahol mindenki azt csinálja, amit szeret, amiben jó és amihez ért. Nem én fogom megteremteni. Hanem mi, mindannyian. Ha érzel ehhez kedvet, tarts velem az úton. Ha nem, nekem az is rendben van.

Nem meglepő módon először az önismeretet fogjuk segítségül hívni. Tervezek egy tematikus sorozatot erről a továbbiakban. Szívből kívánom, hogy akár egy mondat is legyen, ami megérint, elgondolkodtat, cselekvésre késztet. És akkor már megérte. Én hiszek Benned! Te hiszel magadban?

Mottóul ez egyik kedvenc idézetemet választottam, Estée Laudernek tulajdonítják: