Avagy élet a négy kvadránsban.

A mútkori bejegyzésben ígértem példát arra, mit jelent az, hogy ugyanannak a jelenségnek négy teljesen más arca van a négy különféle perspektívából. Olyannyira más, hogy vérre menő tudományos vitákat lehetne folytatni arról, vajon melyik perspektívának van igaza. (Szoktak is vérre menő tudományos vitákat folytatni erről.) De mennyivel gyümölcsözőbb Wilber modellje, melyben megláthatjuk, hogy valójában négy különféle perspektívából szemlélni ugyanazt mérhetetlenül tágasabb szellemi horizontot eredményez, mint azon vitatkozni, hogy a spirituális élmények redukálhatók-e patológiás neuronkisülésekre, és a jobb halántéklebeny rakoncátlankodó idegsejtjeire. Miről van szó?

Az elmúlt évtizedben az agykutatás jelentős fejlődésen ment keresztül. Hála Istennek, hiszen így képet kaphatunk arról, mi történik az agyban, amikor valami történik az elménkben, vagy a lelkünkben. Amikor az agykutatás elkezdte felfedezni, hogy az egyes pszichés folyamatok milyen párhuzamos agyi aktivitással járnak, és hogy bizonyos pszichés tünetek együtt járnak az idegsejtek neurotranszmittereinek túl- vagy alultermelődésével, sokan a pszichológia végét jósolták. Ám, mielőtt felvennénk elegáns fekete gyászruhánkat, és leúsztatjuk a pszichológiát a Léthe folyóján, hogy a tudománytörténet múzeumának "zsákutca" feliratú raktárában porosodjon mindörökre, vizsgáljuk meg azt a négy kvadráns dimenzióiban. Azt állítani, hogy a különféle lelki folyamatok csupán az agy neuronális működésének okozatai, és az emberi psziché redukálható mondjuk százmilliárd neuron élettani tevékenységére, nem csak hogy nem túl szellemes, de valószínűleg nem is tartható elgondolás. Hiszen, bármennyit is vizsgáljuk az agyat, bármennyire is feltérképezzük a működését, mégsem fogunk közelebb jutni ahhoz, hogy mindeközben az agy "birtokosa" mit gondol, mit érez, s mindezt hogyan értelmezi. A jobb felső negyed hívei előszeretettel hangoztatják, hogy a pszichológiai fogalmakat és elveket azok biológiai megfelelőivel is meg lehet msgyarázni, s csupán addig van szükség a pszichológiára, amíg a biológia fel nem térképezi az agyat az utolsó neuronig. Ekkor végre ki lehet iktatni az olyan, a természettudományok sorából egyébként is kínosan kilógó tudományokat, mint a pszichológia, hiszen biológia objektív leíró nézőpontjából szemlélhetjük az emberi pszichét. Igen ám, de. Attól, hogy a fejlett agyi képalkotó eljárások, vagy a poligráf segítségével ahat alapérzelem átélését elég jól ki lehet mutatni (érdekes módon a poligráf kevéssé a hazugság, mint inkább a hat alapérzelem detektálásában mutat kiemelkedő eredményeket), mégsem lesz halvány lila segéd fogalmunk sem arról, hogy ez az ember miért éli át, amit átél. Miért örül, mitől szomorú? Legyenek bármilyen fejlettek ezek a technikák, az emberi psziché immanens tartalmához egyetlen lépéssel sem jutunk közelebb. Ehhez ugyanis át kell lépnünk a bal felső negyedbe, belépni az egyén szubjektív világába, s párbeszédet kell folytatni vele. Értelmezni kell, amit elmond, amiről beszámol, s máris az intencionalitás,  az egyéni értelmezés és a mérhetetlen szubjektivitás mezején járunk. Nos, ez rendkívül zsenánt egy leíró, monologikus természetű tudományos metodológián szocializálódott elmének, de ettől még nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy úgy tenni, mintha erre nem lenne szükség.

Még egy példa. Aki olvasta pl. Szendi Gábor: Isten az agyban c. könyvét, az tisztában van vele, hogy a különféle spirituális és transzcendens tapasztalásokat, istenélményeket gyakorta a jobb oldali temporális lebeny enyhén rendellenes neuronkisülései kísérik. Kísérik vagy okozzák? A biológiai (jobb felső kvadráns) megközelítés hívei szeretik úgy gondolni, hogy okozzák. Nem biztos, hogy nem árt óvatosabban fogalmazunk, és inkább korrelációt, együttjárást állapítani meg, mintsem ok-okozati összefüggést.  Hogy a vitában állást foglalhassunk, vegyük elő a Wilber által ránk hagyományozott térképet. Terítsük ki, és szemléljük meg a jelenséget a négy kvadráns dimenzióiban. A jobb felsőről már beszéltünk: ez a külső, leíró, biológiai nézőpont. Mi van a bal felső negyedben? Itt kénytelen-kelletlen beleütközünk az egyéni szubjektivitásba, s kénytelenek vagyunk megkérdezni az alanyt: mit él át pontosan, amikor ezeket a neuronkisüléseket produkálja? Miről fog nekünk beszámolni az illető? HA kő materialista, és elutasítja minden transzcendencia létezését, akkor egyfajta kitágult, szokatlan tudatállapotról fog talánn beszámolni, amikor egészen más megvilágításban látja a dolgokat, mint eddig. Ha hívő keresztény, akkor talán arról mesél átszellemülten, hogy istenélménye volt, s magával Jézus Krisztussal találkozott. Ha barátunk gyakorló buddhista, akkor feltehetően arról fog beszámolni, hogy megvilágosodásszerű élményben volt része. Mennyi eltérő tapasztalat és értelmezés - s mindennek hátterében ugyanaz az agyi aktivitásmintázat detektálható! És amikor már egészen elmerültünk a bal felső negyed ezerszínű megnyilvánulásában, máris észrevesszük, hogy átkerültünk a bal alsó negyedbe, a kultúra és az interszubjektivitás világába! Hiszen mitől függ, hogy emberünk az átélt nyers érzeteket hogyan fogja értelmezni? Természetesen attól, hogy melyik kultúrába született bele, avagy melyikkel azonosul szívesen. Ebben a negyedben sem lehet távol maradni az értelmezéstől, és a szubjektív világokba való belépéstől. A bal alsó negyed dolga pedig az, hogy ezen folyamatok statisztikai előfordulását leírja, más adatokkal összehasonlítsa, s elhelyezze más társadalmi jelenségek kontextusában.

És ami ebből a legfontosabb: a négy negyed között és-kapcsolat van. Ami az egyik negyedben megjelent, az szükségszerűen meg fog a másik háromban, is, csak éppen egy másik arcát mutatja. Bármelyik negyed által kínált paradigmákkal  is azonosulunk, nem tehetjük kizárólagossá, világképünk egyetlen végső horizontjává. A négy több, mint egy, és a négy több, mint az egyes részek összessége. Maga a komplexitás.