Már egy ideje nem találkoztam a "pozitív megerősítéseket" hirdető cikkekkel (talán, mert minden ismerősöm posztjait hájdoltam, aki a számomra kívánatos mértéknél jobban hajlamos ilyen témájú bejegyzések megosztására), ma reggel mégis beleszaladtam egybe. Ha én most egy Oravecz Coelho fan-lennék, akkor azt mondanám, lám, ez egy Jel volt, hogy mégis szükségem van pozitív megerősítésekre az életemben, s az Élet ma reggel hozta elém, csak most, csak kedden, csak reggel 7-kor. De nem. Mivel én Pszichomacska vagyok, így azt gondolom, ez egy jel arra, hogy még mindig nem tudok elmenni az ilyen bejegyzések fölött, s akkor pedig megírom a véleményemet. Mindig rácsodálkozom, hogy komoly, érett, felnőtt emberek elhiszik, hogy a pozitív megerősítéses módszer működik.

Azt gondolom, leginkább azokkal a megerősítésekkel van baj, amelyek arról szólnak, hogy "szeretem és elfogadom magam" (napról napra, egyre jobban, stb, stb, tetszőleges kiegészítésekkel). Mi ezekkel a gond? Az, hogy ingyen vannak? Nem. Ha ez lenne, én is szívesen alkalmaztam volna, minthogy hosszú éveket töltöttem volna el önismeretben. Az, hogy hatástalanok? Igen. Valójában az égvilágon semmit sem érnek. Sőt. Adott esetben károsak is lehetnek. Amikor ugyanis elkezdünk mantrázni egy-egy ilyen mondatot (haladók akár hangosan kimondva, mert brit tudósok nyilván kimutatták, hogy úgy hatékonyabb), azt ugye, azért tesszük, mert szükségünk van ilyen jellegű megerősítésre. Tehát nem szeretjük, nem fogadjuk el magunkat. Beállunk reggel a tükör elé, mondjuk fogmosás után, s elkezdjük mondogatni magunknak ezeket a megerősítéseket. Attól függően, mennyire rohanunk reggel, annyiszor. Mi történik ekkor? A fejünkben lesz egy gondolat arról, hogy szeretjük és elfogadjuk magunkat. Ezzel szemben az érzéseink szintjén valami egész más lesz (illetve marad az, ami eddig volt, az önelfogadás, az önszeretet hiánya). Ez pedig úgynevezett kognitív disszonanciát okoz bennünk. Más lesz a fejünkben, s más lesz a lelkünkben (a tudattalanunkban). A kognitív disszonancia komoly belső feszültségekhez vezethet, melynek esetleg nem is jövünk rá az okára, csak érezzük, hogy valami diszharmonikussá kezd válni. Máris kontraproduktív a módszerünk. Ráadásul ezzel a mantrázással nem szüntetjük meg a kiváltó okot: azt, ami ahhoz vezetett, hogy ne szeressük magunkkal. Ennek alapjai sokszor gyermekkorunkban gyökereznek. Valaki vagy valakik nem jól, számunkra nem megfelelően szerettek minket (vagy nem szerették megfelelően magukat), így az önszeretet érzése nem tudott beépülni a személyiségünkbe. Valószínűleg hosszú évek óta élünk már együtt ezzel az érzéssel, sok fájdalom, harag, szorongás tapadhatott hozzá - sajnos, nem lehet megszüntetni úgy, hogy reggelente ötször elvégezzük a gyakorlatot, mint törzshajlítást a tükör előtt. Aki nem szereti magát, az a lelke mélyén nem hiszi el, hogy szerethető - így hatástalan marad a zsolozsmázás, csináljuk bármily kitartóan is. Ugyanis nem az érzelmi, csupán a gondolati valóságunkat fogja megváltoztatni - márpedig a személyiségfejlődéshez az érzelmi valóság megváltoztatása szükséges. Talán addig mondogatja valaki a pozitív megerősítéseket, amíg végül el is hiszi, hogy ez így van - s ezzel elkezd létrehozni a maga számára egy önállósuló valóságot, és nem vesz tudomást arról, ami a lelkében valójában zajlik. Ez a mentális egészség szempontjából nem éppen kívánatos. És bár a gondolataink valóban hatnak az érzelmeinkre - évek óta mélyen gyökerező, valószínűleg vonássá merevedett érzelmi nehézségeket nem tudunk pozitív gondolkodással megoldani. Mert nem a gondolatainkat kell megváltoztatni, hanem az érzéseinket. Ezt pedig nem lehet elhatározni és végigcsinálni, mint egy edzéssorozatot. Ehhez valami másra van szükség. Mit tehetünk?

Hatékonyabb, ha gondolataink helyett a viselkedésünket igyekszünk megváltoztatni. "Fake it til you make it"-mondja a művelt kognitív viselkedésterapeuta, s - leegyszerűsítve - olyan helyzetek átélésére biztatja kliensét, amelyek kívül esnek annak komfortzónáján, s valami mást tapasztalhat meg így önmagáról, mint amit eddig tudott. Ezáltal kinyílik, rugalmassá válik a személyisége, s az átélt sikerek meghozzák az önbecsülést.

Még jobb - le sem tagadhatom, hogy túlcsordul bennem a pszichodinamikus szemlélet - ha nekilátunk leásni ennek az elakadásnak a legmélyére, s felderítjük, mi vezetett idáig. Vagyis, elkezdünk dolgozni az érzelmeinkkel. Ez fájdalmas lehet. Mindenesetre, semmiképp sem puncstortamázas, cukros tapasztalat. Kiderülhet, hogy valamit nem kaptunk meg, amire pedig nagyon nagy szükségünk lett volna. Fájdalom, harag, düh, gyász, szégyen is feljöhet mintegy járulékos haszonként. Nehéz elhinni, hogy ez az út mégis járhatóbb, mint reggelente zsolozsmázni. Hiszen az egyszerű, fájdalommentes, és bizonyos körökben menőnek is számít. Tényleg kár, hogy hatástalan. Különben már mind meggyógyultunk volna, s nagy, boldog egyetértésben élnénk kiteljesedett, örömteli életet.

Kapcsolatokban sérültünk, így csakis kapcsolatokban tudunk gyógyulni is, nem pedig magányosan mantrázva. Annál még az is jobb, ha egy jó barátunk, vagy a párunk mondja számunkra ezeket a mondatokat. (Ha a lelkünk mélyén el tudjuk hinni neki.) Nem gondolom persze, hogy az egész pozitív megerősítést ki kellene dobni a kukába. De önmagában ne várjunk tőle csodákat. Semmi, az égvilágon semmi nem helyettesítheti a mély önismeretet és az érzelmekkel való dolgozást. Feltéve persze, ha valódi és tartós változást akarunk.