Az önismeret a kulcs a változáshoz

2016\03\08

A body shaming egyik hazai nagymestere - akit több tízezren követnek

Ráakadtam tegnap a Lifetilt honlapjára, nézegettem is egy kicsit. Egészen letaglózott, amit ott olvastam, pedig a téma kimondottan érdekes. 

Először is, láttam, hogy a szerző évekkel ezelőtt egy garázsbloggal indítottam, amelyből néhány év alatt ekkora gépezetet épített fel - ezt nem tudta volna megcsinálni kellő szakértelem, tudás, és rengeteg belefektetett munka nélkül. A legmélyebb respekt érte! A szerző szakértelme abból is látszik, hogy amit az edzésekről ír (helyes kivitelezés, gyakorlat- és súlyválasztás stb.) az meglehetősen magas szakmaiságról tesz tanúbizonyságot. Igaz, én anatómiából inkább az agyat és az idegrendszer tanultam, így nem vagyok valódi értője a témának, és a perspektívám is más ezáltal, de attól, hogy nem tudok tojást tojni, ugye. A szerző célja, hogy segítsen a nőknek valóra váltani az álmaikat, csinos és kívánatos testformát építeni, és ehhez minden szükséges segítséget meg is ad. Nem árulja a tudását horribilis összegekért, közzé teszi, amit a célhoz vezető útról tudni érdemes, nem kell érte brutális pénzeket fizetni. Ez barátságos gesztus, és - ahogy ő maga is leírta - nemhogy rosszat, hanem épp ellenkezőleg, jót tesz a bizniszének.

Mégsem volt jó érzés elolvasni a cikkeket. A szerzőnek van egy sajátos stílusa, világlátása, amit a legkevésbé sem rejt véka alá. Sőt, feltételezem, ebből épített énmárkát magának. A mondanivalója lényege egy mondatban: Akkor vagy jó nő, hogy x, y és z paramétereknek megfelelsz (testzsírszázalék, fenékforma, testarányok), különben "egy darab szar" vagy, aki nem méltó a "minőségi" férfiak figyelmére, és arra, hogy méltó társat találjon magának. Nem, nem sarkítok.  Az szerző világképe szerint az működteti a kapcsolatokat, a társadalmat és a kultúrát, hogy a férfiak szexet akarnak olyan nőkkel, akik csinosak, vonzóak - egy szűk tartomány paraméterei szerint. Ilyen nőkkel is jönnek kizárólagosan össze. Mindenki más, aki kívül esik ezen a körön, az egy darab "szar", és a legjobb, amit tehet, hogy igyekszik megfelelni ennek a képnek, ennek az ideálnak, különben mehet a picsába (a káromkodások az ő szavai, nem én egyszerűsítek). Ebben a szerepleosztásban az ő dolga annyi, hogy hozzásegítse a nőket ahhoz, hogy megvalósíthassák ezt az ideált - tehát, hogy ne legyenek szarok, és tudjanak minőségi férfit szerezni maguknak aki megteremti számukra a biztonságot, mert a nők számára ez kiemelkedően fontos. Elméletét, ha jól hámoztam ki a cikkekből, az evolúciós pszichológiával támasztja alá - legalábbis, azzal az evolúciós pszichológiával, amit egy színes magazinban lehet olvasni erről. 

Nem azon vekengek, hogy mennyire problematikus az, hogy valaki így gondolkozik. Nem is problematikus. Mindenkinek joga van úgy gondolkoznia az embertársairól, ahogyan csak jólesik neki. Leírni is joga van. Miért is ne?  Ez az ő dolga. Ami viszont igazán érdekes számomra, az az, hogy oly módon nyilatkozik a nőkről, ami sértő, lekezelő, tárgyasító és sarkos - és ezzel együtt legalább ötvenezren követik őt. Többségében nők. Az az igazán izgalmas kérdés, hogy miért követik őt nők tízezrei? Azért, mert az ő módszere az egyedül üdvözítő? Ezt nem gondolnám. Dunát lehetne rekeszteni az ilyen és hasonló tematikájú honlapokkal - és bár a Lifetilt, szakmaiságát tekintve, valóban kiemelkedő, nem az egyetlen. Nők tízezreinek segített lefogyni, akik hálából követik az oldalait? Bár így lenne. De nem vagyok biztos benne, hogy erről van szó. 

De akkor miről? Miért mondanak igent nők ilyen nagy számban arra, hogy egy férfi ilyen módon nyilatkozzon róluk? A testükről, az értékeikről, indirekt módon egyszerűen szarnak minősítve őket, ha nem felelnek meg annak a paraméterhalmaznak, amit az oldal képvisel? Miért jó ez nekik? Kaphatnak edzésre és diétára vonatkozó tanácsokat?  Ezeket másutt is megkaphatják, ahol az alázás és a body shaming nem járulékos kellék. Motivációt? Támogatást? Valóban ez motivál? Lehet, hogy motivál. Támogatást ad? Erről nem vagyok meggyőződve. Talán azért, mert nekem a támogatásról valami egész más elképzelésem van.

A motiváción sokat gondolkodtam egyébként. Elképzelhető-e, hogy egy nőt az motivál a változásra, hogy az arcába tolják: szar vagy? Én Instragramról leszedett képekkel támogatják ezt meg: látok, ők jók, méltóak a minőségi férfiak figyelmére, Te pedig, aki nem így nézel ki, szar vagy. Majd, ha jó csaj leszel, akkor. Az, hogy az Instás képek hány százaléka manipulált, s legtöbbünk a büdös életben nem fog így kinézni, sőt maguk a modellek sem néznek sokszor így ki, annyira triviális, hogy erre egy fél mondatnál többet nem akarok vesztegetni. Arra sem, hogy a "jó csaj" kategóriája talán picikét tágabb, mint amennyit az oldal szerzője megenged. Az érdekel, ha ez a fajta attitűd a nők egy része számára valóban motiváló, akkor miért az? 

Nem arról van-e szó, hogy oly módon válik motiválóvá az oldal, hogy néhány cikk elolvasása magas fokú önutálatot gerjeszt a nőkben saját testük iránt? Azonosulnak a cikk írójának véleményével, elkezdik az ő szemével látni magukat, s akkor nagy valószínűséggel azt is észreveszik, hogy (még) nem felelnek meg tökéletesen az általa megrajzolt ideálnak. Az önutálat, az önmagukkal való elégedetlenség pedig valóban óriási motiváló erő tud lenni. Hegyeket és hájakat is megmozgathat akár.

Azonban egészséges viszonyulás-e ez önmagunkhoz? A saját testünkhöz? Biztosan ez a megfelelő attitűd? Megfelelni egy ideálképnek, kikerülni a "szar" kategóriából? Ha valakinek sikerül is - és szívből kívánom, hogy sikerüljön - vajon ez valódi megnyugvással, elégedettséggel tölti el? Végre nem vagyok szar! De jó! Megdolgoztam érte, megérdemlem, hogy ne legyek szar! Hogy jó legyek! 

Hosszún távon éppen nem az önutálat, az önleértékelés, a saját testünktől való elidegenedés a betegítő? Vajon az önmagunk iránt érzett feltétel nélküli barátságosság (talán ez a legjobb fordítása az unconditional self acceptance-nek, de a feltétel nélküli önelfogadás sem rossz) nem egy egészségesebb, támogatóbb, gyógyítóbb attitűd? Azt is szívből kívánom, hogy ennek a megérzését is minél többen megtapasztalják. Azt az érzést, hogy nincs velük semmi baj. Hogy nem kell "dolgozni" azért, hogy megfelelőek legyenek. Hogy úgy jók, ahogy vannak. Mindazzal együtt, hogy van, amin érdemes változtatni. De nem azért, hogy ne legyünk szarok. Hogy nekünk jobb, még jobb legyen. Hogy ne az önutálat, az önelnemfogadás legyen a változás iránti motiváció alapja. Ne az, hogy végre ne legyek szar! 

Addig pedig marad az, hogy az oldal szerzője minden ellenvéleményt úgy könyvel el, hogy azt a "baszatlan feminista picsák" mondják csupán. De ez megint csak az ő dolga, nem az enyém.

 

 

szubjektív testkép work for success

2015\08\24

A megértés útjai

Attól függően, melyik kvadránsban vagyunk, az adott negyed szemlélete kijelöli a módot, ahogyan közelíthetünk vizsgálatunk tárgyához, és a kérdéseket, amelyekre az adott kontextusban értelmes válaszokat kaphatunk.

Kezdjük a jobb felső negyeddel, mert első közelítésre azt szokás a "legtudományosabb" negyednek tekinteni. Vagyis pontosabban, a jobb oldali két kvadránst szokás tudományosnak tekinteni. A bal oldali utak sem spekulatívak, sőt; csak teljesen más eszközöket kell használnunk, ha abban szeretnénk megérteni valamit. Interakcióba kell kerülnünk a jelenséggel, kérdéseket kell feltennünk neki, s mindez másfajta megértést eredményez, mint a jobb oldali utak kívül maradó távolságtartása. Vegyünk ehhez példának a pszichológiát. A jobb felső negyedben a pszichológia olyan eszközökkel dolgozik, mint a kísérlet, a leíró statisztika, a megfigyelés. A behaviorista iskola ide tartozik, hiszen nem arra kíváncsi a behaviorista vizsgálatvezető, miért teszi a kísérleti személy (állat) azt, amit, mi zajlik le benne, hanem csupán arra, hogy adott ingerre milyen választ ad. Ehhez nem kell interakcióba kerülni a kísérleti személlyel, elég csupán megfigyelni a viselkedését. A statisztikai szemlélet is ide tartozik: végy egységnyi reprezentatív mintát, figyeld meg őket, írd le a megfigyelt jelenséget, és vonj le belőlük következtetést. Ehhez sem kell belépnünk a vizsgált személyek világába: elég csupán távolról, "objektíven", deskriptíven vizsgálódnunk. Itt nem teszünk fel kérdéseket magának a vizsgálati személynek: egyszerűen mérjük a viselkedését, legyen az bármi: reakcióidő, agyhullámok, bőrellenállás, neuronkisülések. Rengeteg adathoz juthatunk ezáltal, viszont semmit sem fogunk megtudni arról, mi történik a vizsgált személy belső világában. Ha erre szeretnénk választ kapni, akkor a bal oldali kvadránsba kell átlépnünk.

A bal oldalon, a szubjektivitás és az interszubjektivitás világában tehetjük fel az imént megfogalmazott kérdéseinket. Mit érez, mit gondol, mit él át a vizsgálati személy, miközben agyi képalkotó eljárásokkal a jobb oldali halántéklebeny neuronkisüléseit detektáljuk? Deja vu élménye van? Spirituális tapasztalása? Enyhe epilepsziás rohama? Istenélménye? Lidércnyomása? Mindezt nem tudhatjuk meg, ha nem lépünk interakcióba vele, sem kérdezzük meg őt magát erről. Az agyi aktivitás mintázata adott - de a szubjektív élmény más és más lehet. Ez attól is, milyen kultúrában vizsgálódunk. Ugyanazt az agyi aktivitásmintázatot egy hívő keresztyén istenélménynek élheti meg, egy buddhista egyfajta ürességélménynek stb. Attól is függ az értelmezés, hogy maga az élményt átélő hogyan értelmezi azt. S máris nem elég a fenomenológia: ez már a hermeneutika világa. Az analitikus, feltáró, értelmező pszichoterápiák mind-mind a bal felső kvadráns részei - míg a pszichiátria, a kísérleti pszichológia a jobbé.

S mi a helyzet a bal alsó és a jobb alsó negyeddel? Nézzünk erre is egy példát! Wilber az esőtáncon mint jelenségen keresztül mutatja ezt be. A bal alsó negyedben a kutató úgy tanulmányoz egy adott közösséget, hogy részt vevő megfigyelővé válik, és megkísérli belülről megérteni. Belép egy közösség belső jelentéshálójába, ezt a jelentést a kulturális megfelelések megértése révén foghatja fel – ha megérti,mi a tánc jelentése. A jobb alsó negyedbe átlépve a kutató metodológiája megváltozik, s felveszi a már ismert, "külső szemlélő" nézőpontját. Itt azt vizsgálja, milyen funkciót tölt be a tánc a társadalmi rendszeren belül, nem az a fontos, mint mond egy helyi lakos a táncról, hanem, hogy a tánc egy objektív társadalmi rendszer része, s ez az objektív rendszer bizonyos mértékben meghatározza az egyének cselekedeteit. A tánc fenntartja a funkcionális illeszkedéseket. Ezek érvényes megállapítások, azonban semmit sem tárnak fel abból, ahogyan a táncot maguk a bennszülöttek megtapasztalják.

Ebből látható, hogy bármilyen holont vizsgáljunk is, ha valódi, komplex megértést szeretnénk, akkor csakis a metodológiai pluralizmus lehet az egyetlen adekvát alapelvünk. A természettudományos (tehát a jobb oldali) és a hermeneutikai (tehát bal oldali utak) megismerés – metodológiájukból fakadóan – két szemben álló szellemi habitus, vagy megismerésfilozófiai nézetrendszer. A természettudomány előfeltevése szerint a valóság objektív és egyértelmű, a megismerő független a megismerés tárgyától. A hermeneutika ezzel szemben a valóság sokértelmű, és lényegét tekintve kontextusba ágyazott; a megismerő pedig kölcsönhatásban áll a megismerés tárgyával. Hangsúlyozza a megértési folyamat közben formálódó magyarázat fontosságát, melynek alapja a megismerés tárgyával folytatott folyamatos párbeszéd, az ún. hermeneutikai kör.

A jobb oldalról szemlélve a bal oldali metodológiák akár spekulatívnak is látszhatnak; fontos azonban különbséget tennünk spekulativitás és szubjektivitás között. A bal oldali paradigmáknak is komoly, kidolgozott módszertana van, és az interszubjektivitást a megértés részévé téve éppolyan pontos paradigmákat alkot, mint jobb oldali testvérei. Míg a jobb oldali utak fő feladata a predikció, az oksági magyarázat találása, hipotézisek tesztelése, s a különféle változók közötti korrelációk vizsgálata, a bal oldali utak fő célkitűzése a megértés, a feltárás, a jelentésnek mint egésznek a megtalálása, kontextusában láttatva és értelmezve a jelenségeket.

A továbbiakban lassan elbúcsúzunk a négy kvadránstól - annyiban legalábbis, hogy belépünk a bal felső negyedbe, és ott vesszük górcső alá a tudat fejlődési szintjeit. Ha még mindig van kedved, tarts velem.

Hi Ken!

2015\08\04

A Szellem négy arca

Avagy élet a négy kvadránsban.

A mútkori bejegyzésben ígértem példát arra, mit jelent az, hogy ugyanannak a jelenségnek négy teljesen más arca van a négy különféle perspektívából. Olyannyira más, hogy vérre menő tudományos vitákat lehetne folytatni arról, vajon melyik perspektívának van igaza. (Szoktak is vérre menő tudományos vitákat folytatni erről.) De mennyivel gyümölcsözőbb Wilber modellje, melyben megláthatjuk, hogy valójában négy különféle perspektívából szemlélni ugyanazt mérhetetlenül tágasabb szellemi horizontot eredményez, mint azon vitatkozni, hogy a spirituális élmények redukálhatók-e patológiás neuronkisülésekre, és a jobb halántéklebeny rakoncátlankodó idegsejtjeire. Miről van szó?

Az elmúlt évtizedben az agykutatás jelentős fejlődésen ment keresztül. Hála Istennek, hiszen így képet kaphatunk arról, mi történik az agyban, amikor valami történik az elménkben, vagy a lelkünkben. Amikor az agykutatás elkezdte felfedezni, hogy az egyes pszichés folyamatok milyen párhuzamos agyi aktivitással járnak, és hogy bizonyos pszichés tünetek együtt járnak az idegsejtek neurotranszmittereinek túl- vagy alultermelődésével, sokan a pszichológia végét jósolták. Ám, mielőtt felvennénk elegáns fekete gyászruhánkat, és leúsztatjuk a pszichológiát a Léthe folyóján, hogy a tudománytörténet múzeumának "zsákutca" feliratú raktárában porosodjon mindörökre, vizsgáljuk meg azt a négy kvadráns dimenzióiban. Azt állítani, hogy a különféle lelki folyamatok csupán az agy neuronális működésének okozatai, és az emberi psziché redukálható mondjuk százmilliárd neuron élettani tevékenységére, nem csak hogy nem túl szellemes, de valószínűleg nem is tartható elgondolás. Hiszen, bármennyit is vizsgáljuk az agyat, bármennyire is feltérképezzük a működését, mégsem fogunk közelebb jutni ahhoz, hogy mindeközben az agy "birtokosa" mit gondol, mit érez, s mindezt hogyan értelmezi. A jobb felső negyed hívei előszeretettel hangoztatják, hogy a pszichológiai fogalmakat és elveket azok biológiai megfelelőivel is meg lehet msgyarázni, s csupán addig van szükség a pszichológiára, amíg a biológia fel nem térképezi az agyat az utolsó neuronig. Ekkor végre ki lehet iktatni az olyan, a természettudományok sorából egyébként is kínosan kilógó tudományokat, mint a pszichológia, hiszen biológia objektív leíró nézőpontjából szemlélhetjük az emberi pszichét. Igen ám, de. Attól, hogy a fejlett agyi képalkotó eljárások, vagy a poligráf segítségével ahat alapérzelem átélését elég jól ki lehet mutatni (érdekes módon a poligráf kevéssé a hazugság, mint inkább a hat alapérzelem detektálásában mutat kiemelkedő eredményeket), mégsem lesz halvány lila segéd fogalmunk sem arról, hogy ez az ember miért éli át, amit átél. Miért örül, mitől szomorú? Legyenek bármilyen fejlettek ezek a technikák, az emberi psziché immanens tartalmához egyetlen lépéssel sem jutunk közelebb. Ehhez ugyanis át kell lépnünk a bal felső negyedbe, belépni az egyén szubjektív világába, s párbeszédet kell folytatni vele. Értelmezni kell, amit elmond, amiről beszámol, s máris az intencionalitás,  az egyéni értelmezés és a mérhetetlen szubjektivitás mezején járunk. Nos, ez rendkívül zsenánt egy leíró, monologikus természetű tudományos metodológián szocializálódott elmének, de ettől még nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy úgy tenni, mintha erre nem lenne szükség.

Még egy példa. Aki olvasta pl. Szendi Gábor: Isten az agyban c. könyvét, az tisztában van vele, hogy a különféle spirituális és transzcendens tapasztalásokat, istenélményeket gyakorta a jobb oldali temporális lebeny enyhén rendellenes neuronkisülései kísérik. Kísérik vagy okozzák? A biológiai (jobb felső kvadráns) megközelítés hívei szeretik úgy gondolni, hogy okozzák. Nem biztos, hogy nem árt óvatosabban fogalmazunk, és inkább korrelációt, együttjárást állapítani meg, mintsem ok-okozati összefüggést.  Hogy a vitában állást foglalhassunk, vegyük elő a Wilber által ránk hagyományozott térképet. Terítsük ki, és szemléljük meg a jelenséget a négy kvadráns dimenzióiban. A jobb felsőről már beszéltünk: ez a külső, leíró, biológiai nézőpont. Mi van a bal felső negyedben? Itt kénytelen-kelletlen beleütközünk az egyéni szubjektivitásba, s kénytelenek vagyunk megkérdezni az alanyt: mit él át pontosan, amikor ezeket a neuronkisüléseket produkálja? Miről fog nekünk beszámolni az illető? HA kő materialista, és elutasítja minden transzcendencia létezését, akkor egyfajta kitágult, szokatlan tudatállapotról fog talánn beszámolni, amikor egészen más megvilágításban látja a dolgokat, mint eddig. Ha hívő keresztény, akkor talán arról mesél átszellemülten, hogy istenélménye volt, s magával Jézus Krisztussal találkozott. Ha barátunk gyakorló buddhista, akkor feltehetően arról fog beszámolni, hogy megvilágosodásszerű élményben volt része. Mennyi eltérő tapasztalat és értelmezés - s mindennek hátterében ugyanaz az agyi aktivitásmintázat detektálható! És amikor már egészen elmerültünk a bal felső negyed ezerszínű megnyilvánulásában, máris észrevesszük, hogy átkerültünk a bal alsó negyedbe, a kultúra és az interszubjektivitás világába! Hiszen mitől függ, hogy emberünk az átélt nyers érzeteket hogyan fogja értelmezni? Természetesen attól, hogy melyik kultúrába született bele, avagy melyikkel azonosul szívesen. Ebben a negyedben sem lehet távol maradni az értelmezéstől, és a szubjektív világokba való belépéstől. A bal alsó negyed dolga pedig az, hogy ezen folyamatok statisztikai előfordulását leírja, más adatokkal összehasonlítsa, s elhelyezze más társadalmi jelenségek kontextusában.

És ami ebből a legfontosabb: a négy negyed között és-kapcsolat van. Ami az egyik negyedben megjelent, az szükségszerűen meg fog a másik háromban, is, csak éppen egy másik arcát mutatja. Bármelyik negyed által kínált paradigmákkal  is azonosulunk, nem tehetjük kizárólagossá, világképünk egyetlen végső horizontjává. A négy több, mint egy, és a négy több, mint az egyes részek összessége. Maga a komplexitás.

Hi Ken!

2015\07\30

A holonok és a négy kvadráns

Kezdjük néhány alapfogalommal. Közel sem lesz olyan unalmas, mint amilyennek a cím alapján hangzik, és tényleg fontos megértenünk, mik azok a holonok, amelyekből Wilber szerint a Kozmosz felépül. A négy kvadráns pedig az a mátrix, amelyben tudásunk és tapasztalataink elhelyezhetővé válnak.

A holonok - Wilber Koestlertől vette ezt a nevet - vagy más néven részegészek a valóság építőkövei. A valóság holonokból áll. A holonok olyan entitások, amelyek egészek, de egyben egy másik egész részei is. Wilber azt a példát hozza, hogy az atom a molekula része, a molekula a sejté, a sejt a szöveté és így tovább, mindeközben önmagukban egészek is. Egy magasabb szint nem redukálható alacsonyabb szintű összetevőire, és egy holon nem redukálható a szubholonjaira. Emlékezzünk csak a Gestalt-alapelvre: az egész több, mint a részek összessége. A holonok pedig holarchiába, azaz hierarchiába rendeződnek: ami az egyik szinten egész, az a következő szinten az egész egy része. Minden keletkező holon meghaladja, és egyben meg is őrzi az elődeit. A szövet meghaladja meghaladja sejtekből álló összetevőit, de egyben meg is őrzi azokat. Minden holon mint egész, meghaladja a részeket, de egyben meg is őrzi azokat. Az evolúció (nem csak darwini értelemben) a meghaladva megőrzés szüntelen folyamata. Jegyezzük meg ezt a meghaladva megőrzést, a tudat evolúciójának tárgyalásakor újból elő fogjuk venni.

A négy kvadránst úgy érdemes elképelni, mint négy tengelyt, Vagy négy ablakot. Úgy is tekinthetünk rá, hogy ez a négy kvadráns a valóság négy dimenzióját képviseli - spirituálisabban megfogalmazva, ez a Szellem négy arca. Ez lesz az iránytűnk, amelynek segítségével a világ egyszerre bejárhatóvá, felfedezhetővé és átlátható válik - még akkor is, ha sok-sok táj van a térképen, ahol személyesen sohasem jártunk. Nem is kell a világ minden szegletét felfedeznünk ahhoz, hogy legyen róla tudásunk - elég, ha csak tudjuk, merre vannak a fontosabb hegyek, völgyek és tengerek, és mi döntjük el, ezek közül melyeket akarjuk meghódítani, és melyekről elég, ha csak egy útleírást olvasunk.

Azért kedvelem különösen ezt a mátrixot, mert elhelyezhetők benne a különféle filozófiai iskolák, tudományfilozófiai megközelítések, paradigmák és antropológiák, mellyel az egyes irányzatok dolgoznak. Egyszerre van benne helye a személyes, belső tapasztalatnak, az objektív, külső szempontú megfigyeléseknek, a hermeneutikának és a különféle objektív, monologikus, leíró természettudományoknak. Attól lesz elbűvölően komplex ez a világkép, hogy általa érthető válik, csak az egyik negyed perspektívájából szemlélni a világot durva redukcionizmus, amely beszűkíti a tudásunkat és azt a szellemi teret, amiben mozoghatunk. Ha azonban horizontunkat kiterjesztjük mind a négy negyedre, észrevehetjük, hogy az egyes holonok mind a négy negyedben jelen vannak, mégpedig egyszerre: és mindegyik negyedben ugyanannak a jelenségnek más-más arcát szemlélhetjük. Ezért tetszetős az integrálszemlélet: megengedő abban, hogy nem vagy-vagy van, hanem és: és nem kell elvetnünk, vagy jobbnak, előbbre valónak tartanunk az egy-egy nézőpontot a többihez képest; csupán tudnunk kell, hogy az adott jelenséget éppen melyik dimenzióból vizsgáljuk. Lehet, hogy ez így túl elvont, meg is világítom rögtön néhány példával. Mondjuk holnap. És utána azt is sorra vesszük, milyen módszerekkel, ember- és világképekkel dolgoznak az egyes kvadránsok.

Az izgalmas szellemi utazás folytatása következik.

A következő részek tartalmából: lesz benne esőtánc, spirituális élmeny vs neuronkisülések, és egy kis tudományfilozófia. Miért jó a statisztika a pszichológiában, de egyszersmind miért nem elég, vagy miért nem kizárólagos? Mit tehetünk, ha meg akarunk érteni egy jelenséget, és nem elégszünk meg pusztán a leírással?

Tarts velem, ha van kedved.

 

Hi Ken!

2015\07\22

10 dolog, amit csak a pszichológus hallgatók tudnak

Kedvet kaptam én is 10 dolgos bejegyzést írni.

1. Bár társadalomtudománynak számít, mégis annyit kell számolni, mint egy kőkemény emelt szintű matek-fakultáción. Ez az, amit soha többé nem akartunk az érettségi után.

2. Az érzést, amikor pszichopatológia vizsgára készülve a vizsga előtti utolsó éjszakán az összes létező betegséget diagnosztizáljuk magunkon.

3. Hogy hiába tanultunk már tudományos alapossággal a tesztszorongásról, mégsem tud elmúlni. Vizsgatesztek közben biztosan nem.

4. A normalitásvizsgálatnak nem a klinikai diagnosztikában, hanem a statisztikai elemzések kapcsán vesszük hasznát.

5.  Azt a csalódást, amikor az első műhelymunka során rájövünk, hogy a nagyszabású vizsgálatról, amit titkon elsőéves korunk óta tervezgetünk, pénz-, erőforrás- és kutatásmódszertani akadályok miatt le kell tennünk. El kell kezdeni kisebbet álmodni.

6. Bár pontosan tudjuk - hisz vizsgáztunk is belőle - milyen káros pszichés és testi hatásai vannak az alkohol-, koffein- és drogfogyasztásnak, ez mégsem tántorít el attól, hogy éljünk vele.Az egyetemista élet már csak ilyen.

7. A diszkrétség nagyon fontos a pszichológiában. Ó, nem a rendelőben. A statisztikában.

8. Amikor beiratkozunk az egyetemre, ismerőseink nagyobb része hamar rákap arra, hogy tanácsot kérjen tőlünk különféle lelki ügyekben. Kisebb részük gyanakodva néz ránk, vajon olvasunk-e a gondolataikban.

9. Az érzést, amikor saját vizsgálatunk eredményét az SPSS outputjában látjuk, és p<0,05. Feels like heaven.

10. A legtöbb társaságban akad valaki, aki meggyőződéssel állítja, hogy a pszichológusok mind zakkantak, s csakis azért mentek erre a szakra, hogy magukat kezeltessék.

szubjektív

2015\07\14

Ken világa

- Hi Barbie!
- Hi Ken!
- Do you wanna go for a ride?
- Sure Ken!
- Jump in!

Akkor vágjunk is bele. Hosszabb, több posztból álló sorozatot tervezek Ken Wilber tudatfejlődés-modelljéről. Lesz benne szex (párkapcsolat biztosan!), a tudat evolúciója, a négy kvadráns elmélete, és beszélünk majd arról is, miért nélkülözhetetlen az önismeret a spiritualitáshoz. Ha van kedved, tarts velem!

Ken Wilber orvosnak tanult, majd végül biokémia szakon szerzett diplomát. Ezt követően érdeklődése a filozófia, pszichológia (elsősorban a fejlődéslélektan) és a spiritualitás felé fordult. Úgy tartják, hogy éveken át csak olvasott, cédulázott, gondolkodott (egyszóval, tudott élni! - legalábbis számomra ez elég vonzó élet), míg végül a sok ismeretanyag összeállt benne egy komplex elméletté, melyet ő integrálszemléletnek nevezett el. Mint a neve is mutatja, Wilber arra törekedett, hogy konzekvens egységbe foglalja a keleti spiritualitás, a nyugati misztika és pszichológia irányzatait. Ezért szokták úgy emlegetni Wilbert, mint aki egyesíti Freudot és Buddhát. Jól hangzik, nem igaz? Nézzük meg, Wilber hogyan gondolkodik erről. És mennyire tudjunk integrálni a saját világképünkbe. Vagy éppen - Wilber világképébe integrálni a sajátunkat. Személy szerint azért kedvelem különösen Wilber gondolatait, mert olyan modellt, iránytűt, térképet nyújt át mindahhoz, amit eddig tanultam és tapasztaltam, amelynek segítségével fel tudom fűzni a tudás és a tapasztalat gyöngyeit egy nyakláncra. Helyére illesztgetem a mozaikdarabokat, és amikor kissé hátrébb lépek, lenyűgöző kép bontakozik ki a szemem előtt. Ez az, amit Wilber úgy hív, hogy a Működő Szellem.

Hi Ken!

2015\07\08

A depressziós, a szorongó és a boldog

"Aki a múltban él, az depressziós, aki szorong, az a jövőben él, aki pedig békében él, azé a jelen." Lao-cénak tulajdonítják a mondást. És milyen igaza is van! Megtetszett ez az idézet ma reggel, és a villamoson, munkába menet el is gondolkodtam rajta.

Mit jelent mégis mindez? Engedjük el a múltat, a jövőtől való félelmet, és egyszerűen csak éljünk a mában? Ó, igen, hiszen ez ilyen egyszerű. De egyáltalán nem könnyű.
Nem ismerem az idézet eredetijét. Mégis, azt gyanítom, talán a félelem szó adekvátabb lenne a szorongás helyett arra az élethelyzetre, aki a jövőben él. Miért?
A félelem konkrét, kézzelfogható, van tárgya. Félni valamitől lehet. Egy orvosi beavatkozástól, egy vizsgától, attól, hogy elveszítünk valami vagy valaki számunkra fontosat, vagy bármi mástól, ami félelmetes számunkra. De mindig valamitől félünk. A szorongás azonban egészen más. Diffúz, körvonalazhatatlan, nem kézzelfogható. Félelem valamitől, amit tudunk megnevezni. Oly módon van jövőbe mutató aspektusa, hogy ennek a bizonytalan, diffúz érzetnek, baljós, félelem-szerű állapotnak a jövőbeni bekövetkezésétől tartunk. Viszont minden esetben van egy múltbéli gyökere is, és a szorongásnál erre érdemes helyeznünk a fókuszt. Múltbéli rossz tapasztalatok, meg nem élt érzések, elfojtott harag is állhat a szorongás hátterében. Gyakran a szorongás szekunder, és még gyakrabban tercier érzés. Jellemző dinamika, hogy a primer érzés a fájdalom, szomorúság, esetenként a tehetetlenség. Azonban nem ezt érezzük, hanem haragot, dühöt. Például azért, mert dühösnek lenni könnyebb, mint fájni. Vannak azonban, akik a haragot sem tudják megélni. Gyakorta azért, mert valamilyen belső program letiltja ezt bennük. Működik sokszor egy "nem lehetek dühös"-hitmondat a személyiségben (természetesen nem tudatosan), így a haragot elfojtjuk, lehasítjuk, áttoljuk, vagy jó messzire száműzzük a tudatunkból. Ettől azonban a harag (és mögötte a fájdalom) még van. Érezni nem érezhetjük, így más, kerülő utakon tör a felszínre. Igen gyakran például szorongás formájában. Úgy tapasztalom, hogy a megmagyarázhatatlan, ok nélkül felbukkanó szorongás sokszor csak a jéghegy csúcsa, és más, meg nem élhető érzelmeket fed el. Így, ha meg szeretnénk szüntetni a szorongást, gyakran mégiscsak visszafelé, a múltba kell indulnunk, s felfejtenünk, milyen érzések sorakoznak mögötte.

A depresszióról azt szoktuk gondolni, hogy a múltunkban gyökerezik. Talán nem is gondolnánk, milyen szoros rokonságot mutat a dühvel és a tehetetlenséggel! Számtalan oka lehet annak, hogy valaki depressziós lesz. Most két dolgot szeretnék kiemelni. Gyakorta megtörténik, hogy a depresszió tehetetlenség-érzése mögött elfojtott, meg nem élhető harag, düh húzódik. Sokszor a "nem lehetek dühös"-program fut a háttérben, amely évek alatt depressziós állapot kialakulásához vezethet. A harag és az életerő szorosan együtt jár. Ha a haragot nem tudjuk (jól) megélni, a dühöt a saját szolgálatunkba állítani, akkor hosszú-hosszú idő alatt elfogyhat az életerőnk. Tehetetlenek, enerváltak leszünk, s végül annyira beszűkülhet a személyiségünk és az életterünk, hogy depressziósnak kezdünk el számítani. Másfelől, a Seligman által tanult tehetetlenségnek nevezett jelenség is állhat a depresszió hátterében. Ez a depresszió múltba mutató aspektusa. A jövőhöz annyiban van köze, hogy a depressziós betegek jövőképe legtöbbször meglehetősen sivár: az a képzetük, hogy ami most rossz, sőt, elviselhetetlen, az soha többé nem fog megváltozni. Így, aki depressziós, az félig-meddig a jövőben is él: hiszen előrevetíti, hogy a jövőben sem fog semmilyen (pozitív) változás bekövetkezni. Egyfajta tehetetlen, stagnáló, befagyott érzelmi állapotban él.

Valóban, csak az tud békére, boldogságra lelni, aki a jelenben él. És ahhoz, hogy ezt megtehessük, néha nem elég, ha erről tudatos döntést hozunk. Szükség lehet az érzelmekkel való munkára is.

szubjektív idézet

2015\07\07

A belső gyermek

Érintőlegesen említettem már a korregresszió kapcsán. Most szeretném kicsit bővebben kifejteni, mert meggyőződésem és legmélyebb személyes tapasztalatom is egyben, hogy a belső gyermekkel való találkozás az önismeret egyik sarokköve. Miről van szó?

"(...) ha egy gyerek fejlődése elakad, ha elnyomja érzéseit, különösen a haragot és a sértettséget, akkor olyan felnőtté lesz, akiben egy megsértett, mérges gyerek lakik. Ez a gyerek aztán spontán módon összezavarja a felnőtt viselkedését. Először rémisztő lehet, hogy egy kisgyerek tovább élhet egy felnőtt testében. Bizony, éppen ezt állítom. Úgy hiszem, ez a múltbéli, elhanyagolt, megsebzett belső gyermek az emberi nyomorúság fő forrása. Amíg nem gyógyítjuk és védelmezzük meg a belső gyermeket, folyton-folyvást ki fogja élni magát, és összezavarja felnőtt életünket." - így róla John Bradshaw Vissza önmagunkhoz c. könyvének bevezetőjében. Hogyan történhet ez meg?

A regresszió a pszichológiában azt jelenti, hogy újjáéled egy korábbi életkori fázisra jellemző viselkedési minta, vagy egy korábbi fejlődési probléma ismételten jelentkezik. A legismertebb - fejlődéslélektan-könyvek által leggyakrabban idézett - példa, amikor egy, már stabilan szobatiszta kisgyermek kistestvére érkezésére ágybavizeléssel reagál, azaz visszaesik egy korábbi fejlődési szakaszba. Felnőttként is számtalanszor lehetünk regresszióban anélkül, hogy a leghalványabb sejtelmünk lenne erről! Természetesen nem vizelünk már ágyba, amikor maró féltékenység kerít hatalmába, és nem kenjük a falra a spenótot, ha valami nem tetszik nekünk, de tegye a szívére a kezét, aki még soha életében nem hisztizett, ordítozott, tombolt és csapkodott, amikor valami számára fontos nem úgy alakult, ahogy szerette volna? Márpedig a hiszti akaratérvényesítési probléma, és a dackorszak megoldandó feladatai közé tartozik - felnőttként elővenni ezt a viselkedésmódot időnként talán célravezető lehet, de semmiképpen sem az érett felnőtt személyiség reakciómódja. Ez egy ártatlan példa volt, időnként bárki hisztizhet, csinálhat egy kis cirkuszt, aztán az élet megy tovább. Mikor van gond?

Ha valakinek egészen pici gyermekkorától sok érzelmi nélkülözésben volt része, sok betöltetlen hiánya van, sokat bántották, akkor felnőttként, érzelmileg hasonló helyzetbe kerülve spontán regresszióba csúszhat és ebből az érzelmi állapotból reagálhat. Klasszikus példa, amikor valakit nem vagy nem jól szerettek a szülei/gondozói kisgyermekként. Felnőttként ekkor - tudattalanul - a partnerkapcsolatától fogja elvárni, hogy betöltse az érzelmi hiányait. Ezáltal pedig a kapcsolatban nem felnőttként, hanem érzelmileg ugyanabban a kisgyermek-énállapotban lesz jelen. Erről persze (tudatosan!) semmit sem tudnak a felek, viszont a legkülönbözőbb párkapcsolati problémák melegágya lehet! És ez csak egy példa.

A legtöbben - sajnos - valamennyire sérültünk gyermekkorunkban. Ki többé, a szerencsések kevésbé, az egészen szerencsések egyáltalán nem. Érdemes végiggondolni, milyen hiányaink, sérelmeink fakadnak gyermekkorunkból. Ehhez remek segítséget ajánlok: a már említett Vissza önmagunkhoz c. könyvet, valamint Pál Ferenc A szorongástól az önbecsülésig c. csodálatos írását. Ha pedig egyedül nem boldogulunk, sosem szégyen segítséget kérni. A személyiségérlelés a kiteljesedés alapköve. Nem lehet megkerülni.

2015\05\12

Mi a baj a pozitív megerősítésekkel?

Már egy ideje nem találkoztam a "pozitív megerősítéseket" hirdető cikkekkel (talán, mert minden ismerősöm posztjait hájdoltam, aki a számomra kívánatos mértéknél jobban hajlamos ilyen témájú bejegyzések megosztására), ma reggel mégis beleszaladtam egybe. Ha én most egy Oravecz Coelho fan-lennék, akkor azt mondanám, lám, ez egy Jel volt, hogy mégis szükségem van pozitív megerősítésekre az életemben, s az Élet ma reggel hozta elém, csak most, csak kedden, csak reggel 7-kor. De nem. Mivel én Pszichomacska vagyok, így azt gondolom, ez egy jel arra, hogy még mindig nem tudok elmenni az ilyen bejegyzések fölött, s akkor pedig megírom a véleményemet. Mindig rácsodálkozom, hogy komoly, érett, felnőtt emberek elhiszik, hogy a pozitív megerősítéses módszer működik.

Azt gondolom, leginkább azokkal a megerősítésekkel van baj, amelyek arról szólnak, hogy "szeretem és elfogadom magam" (napról napra, egyre jobban, stb, stb, tetszőleges kiegészítésekkel). Mi ezekkel a gond? Az, hogy ingyen vannak? Nem. Ha ez lenne, én is szívesen alkalmaztam volna, minthogy hosszú éveket töltöttem volna el önismeretben. Az, hogy hatástalanok? Igen. Valójában az égvilágon semmit sem érnek. Sőt. Adott esetben károsak is lehetnek. Amikor ugyanis elkezdünk mantrázni egy-egy ilyen mondatot (haladók akár hangosan kimondva, mert brit tudósok nyilván kimutatták, hogy úgy hatékonyabb), azt ugye, azért tesszük, mert szükségünk van ilyen jellegű megerősítésre. Tehát nem szeretjük, nem fogadjuk el magunkat. Beállunk reggel a tükör elé, mondjuk fogmosás után, s elkezdjük mondogatni magunknak ezeket a megerősítéseket. Attól függően, mennyire rohanunk reggel, annyiszor. Mi történik ekkor? A fejünkben lesz egy gondolat arról, hogy szeretjük és elfogadjuk magunkat. Ezzel szemben az érzéseink szintjén valami egész más lesz (illetve marad az, ami eddig volt, az önelfogadás, az önszeretet hiánya). Ez pedig úgynevezett kognitív disszonanciát okoz bennünk. Más lesz a fejünkben, s más lesz a lelkünkben (a tudattalanunkban). A kognitív disszonancia komoly belső feszültségekhez vezethet, melynek esetleg nem is jövünk rá az okára, csak érezzük, hogy valami diszharmonikussá kezd válni. Máris kontraproduktív a módszerünk. Ráadásul ezzel a mantrázással nem szüntetjük meg a kiváltó okot: azt, ami ahhoz vezetett, hogy ne szeressük magunkkal. Ennek alapjai sokszor gyermekkorunkban gyökereznek. Valaki vagy valakik nem jól, számunkra nem megfelelően szerettek minket (vagy nem szerették megfelelően magukat), így az önszeretet érzése nem tudott beépülni a személyiségünkbe. Valószínűleg hosszú évek óta élünk már együtt ezzel az érzéssel, sok fájdalom, harag, szorongás tapadhatott hozzá - sajnos, nem lehet megszüntetni úgy, hogy reggelente ötször elvégezzük a gyakorlatot, mint törzshajlítást a tükör előtt. Aki nem szereti magát, az a lelke mélyén nem hiszi el, hogy szerethető - így hatástalan marad a zsolozsmázás, csináljuk bármily kitartóan is. Ugyanis nem az érzelmi, csupán a gondolati valóságunkat fogja megváltoztatni - márpedig a személyiségfejlődéshez az érzelmi valóság megváltoztatása szükséges. Talán addig mondogatja valaki a pozitív megerősítéseket, amíg végül el is hiszi, hogy ez így van - s ezzel elkezd létrehozni a maga számára egy önállósuló valóságot, és nem vesz tudomást arról, ami a lelkében valójában zajlik. Ez a mentális egészség szempontjából nem éppen kívánatos. És bár a gondolataink valóban hatnak az érzelmeinkre - évek óta mélyen gyökerező, valószínűleg vonássá merevedett érzelmi nehézségeket nem tudunk pozitív gondolkodással megoldani. Mert nem a gondolatainkat kell megváltoztatni, hanem az érzéseinket. Ezt pedig nem lehet elhatározni és végigcsinálni, mint egy edzéssorozatot. Ehhez valami másra van szükség. Mit tehetünk?

Hatékonyabb, ha gondolataink helyett a viselkedésünket igyekszünk megváltoztatni. "Fake it til you make it"-mondja a művelt kognitív viselkedésterapeuta, s - leegyszerűsítve - olyan helyzetek átélésére biztatja kliensét, amelyek kívül esnek annak komfortzónáján, s valami mást tapasztalhat meg így önmagáról, mint amit eddig tudott. Ezáltal kinyílik, rugalmassá válik a személyisége, s az átélt sikerek meghozzák az önbecsülést.

Még jobb - le sem tagadhatom, hogy túlcsordul bennem a pszichodinamikus szemlélet - ha nekilátunk leásni ennek az elakadásnak a legmélyére, s felderítjük, mi vezetett idáig. Vagyis, elkezdünk dolgozni az érzelmeinkkel. Ez fájdalmas lehet. Mindenesetre, semmiképp sem puncstortamázas, cukros tapasztalat. Kiderülhet, hogy valamit nem kaptunk meg, amire pedig nagyon nagy szükségünk lett volna. Fájdalom, harag, düh, gyász, szégyen is feljöhet mintegy járulékos haszonként. Nehéz elhinni, hogy ez az út mégis járhatóbb, mint reggelente zsolozsmázni. Hiszen az egyszerű, fájdalommentes, és bizonyos körökben menőnek is számít. Tényleg kár, hogy hatástalan. Különben már mind meggyógyultunk volna, s nagy, boldog egyetértésben élnénk kiteljesedett, örömteli életet.

Kapcsolatokban sérültünk, így csakis kapcsolatokban tudunk gyógyulni is, nem pedig magányosan mantrázva. Annál még az is jobb, ha egy jó barátunk, vagy a párunk mondja számunkra ezeket a mondatokat. (Ha a lelkünk mélyén el tudjuk hinni neki.) Nem gondolom persze, hogy az egész pozitív megerősítést ki kellene dobni a kukába. De önmagában ne várjunk tőle csodákat. Semmi, az égvilágon semmi nem helyettesítheti a mély önismeretet és az érzelmekkel való dolgozást. Feltéve persze, ha valódi és tartós változást akarunk.

 

szubjektív

2015\05\11

Majdnem napicuki

Egy nagyon bájos francia animáció arról, hogyan élnek azok, akik szorongással élnek. S ami még izgalmasabb, pontosan így működik a terápia is! (Angol nyelvű felirattal.)

Öt perc múlva vizsgaidőszak, így most csak ennyi.

süti beállítások módosítása