Ahogy ígértem, külön szólok a protagonista játékról, hisz valójában ez a pszichodráma esszenciája. 
Azért játék, mert egy képzeletbeli színpadon dramatikusan megjelenítjük a protagonista, azaz a főszereplő problémáját, kérdését, nehézségét. Felnőttként is éppúgy beleéljük magunkat a játékba, mint tettük azt gyermekkorunkban, csak mindeközben meg is tartjuk azt a kettős tudatot, hogy valójában most csak játszunk a csoporttársainkkal. Egyfajta módosult tudatállapotba kerülünk, ahol egyszerre vagyunk benne érzelmileg a problémában és látjuk a problémát externalizálva, azaz saját pszichés folyamatainkat kivetülve a térben. Mindezt az úgynevezett segédének vagy antagonisták segítségével tesszük. Csoporttársaink "játsszák el" a problémánkban érintett személyeket (esetleg fogalmakat, érzéseket). Azért írom idézőjelben, mert természetesen itt nem valódi színészi játékról van szó. A főszereplő adja a mondatokat a segédéneknek, akik csupán visszamondják, visszajátsszák azt, amit a főszereplő megmutatott nekik. Pontosan így nyílik lehetőségünk, hogy valódi, átütő erejű találkozást éljünk át saját intrapszichés folyamatainkkal. Speciális pszichodráma technikák a szerepcsere, a tükrözés és a duplázás: ezek segítségével élhetjük bele magunkat tökéletesen a játékba és dolgozhatjuk meg a problémát. 

Protagonista játéka annak lehet, aki játékra jelentkezik. A bejelentkező kör és bemelegítő játékok után - hacsak nem csoportjáték volt aznapra betervezve - általában elhangzik a kérdés: ki érzi úgy, hogy van témája? Aki érez magában indíttatást, hogy dolgozzon aznap a témájával, az behúzza a székét a kör közepére. A kívül maradottak - akik aznap nem szeretnének főszereplők lenni - döntik el, hogy ki kapja a fókuszt aznap, azaz kinek a témája mozgatta meg a csoportot. Nagyon fontos, hogy nem embert, hanem témát választunk: tehát nem azért állunk be Józsi mögé, mert ő szimpatikus, és hátha szünetben meghív egy kávéra, hanem a mögé a protagonista jelölt mögé álljunk be, akinek a témájához leginkább tudunk kapcsolódni. (Például oly módon, hogy a téma nekem is ismerős, van vele dolgom.) Az a jelölt kapja a figyelmet, aki mögé a legtöbben beálltak. Ekkor kezdődik maga a játék. A játékvezető néhány mondatban kikérdezi a főszereplőt a témájáról, majd arra kéri, jelenítse meg dramatikusan, a teremben található társak és tárgyak segítségével a témát. Ez először nagyon furcsán hangozhat, de valójában remekük működik, ha ilyenkor nem a racionális eszünkre, hanem az érzéseinkre, zsigereinkre hallgatunk. Innentől pedig beszippant minket a játék világa, elragadnak az érzelmeink, homlokon csapnak a felismeréseink és a vezető irányítása mellett keressük meg a saját megoldásunkat, a saját válaszunkat a kérdésünkre.
És sokszor az sem véletlen, milyen szereplőnek választanak ki minket, antagonistákat. Érdemes megfigyelni, van-e bármilyen módon dolgunk azzal a szereppel, amit a protagonista játékában kaptunk. Legtöbbször kiderül, hogy igen, és ez is sok felismerést hozhat, és közelebb hozhat minket a saját témáinkhoz. Sőt, még csak szerepelnünk sem kell az adott játékban ahhoz, hogy megérintsen minket: kívülről, a kör szélén ülve, a játékot csupán szemlélve is bevonódhatunk érzelmileg és átélhetünk egyfajta érzelmi átrendeződést. Ezt Moreno külső szemlélői katarzisnak hívja. 

A legváltozatosabb témákkal, a legkülönfélébb kérdésekkel jelentkezhetünk játékra. A teljesség igénye nélkül: Hogyan javíthatnék a párkapcsolatomon? Mit tehetnék, hogy jobb legyen a viszonyom az anyámmal/apámmal/testvéremmel? Krónikus derékfájdalmam van évek óta, mögé néznék, van-e ennek pszichés vetülete? Hogyan képviselhetném magam a főnökömmel szemben? Költözzek külföldre egy kecsegtető állásajánlat hívására vagy maradjak itthon? Miért mindig ugyanazt a típusú nőt/férfit választom társamul? Mit tehetnék, hogy elérjem a céljaimat?
Ugye, hogy amiről azt hinnénk, nagyon személyes, az egyszersmind nagyon-nagyon általános is?