"Aki a múltban él, az depressziós, aki szorong, az a jövőben él, aki pedig békében él, azé a jelen." Lao-cénak tulajdonítják a mondást. És milyen igaza is van! Megtetszett ez az idézet ma reggel, és a villamoson, munkába menet el is gondolkodtam rajta.

Mit jelent mégis mindez? Engedjük el a múltat, a jövőtől való félelmet, és egyszerűen csak éljünk a mában? Ó, igen, hiszen ez ilyen egyszerű. De egyáltalán nem könnyű.
Nem ismerem az idézet eredetijét. Mégis, azt gyanítom, talán a félelem szó adekvátabb lenne a szorongás helyett arra az élethelyzetre, aki a jövőben él. Miért?
A félelem konkrét, kézzelfogható, van tárgya. Félni valamitől lehet. Egy orvosi beavatkozástól, egy vizsgától, attól, hogy elveszítünk valami vagy valaki számunkra fontosat, vagy bármi mástól, ami félelmetes számunkra. De mindig valamitől félünk. A szorongás azonban egészen más. Diffúz, körvonalazhatatlan, nem kézzelfogható. Félelem valamitől, amit tudunk megnevezni. Oly módon van jövőbe mutató aspektusa, hogy ennek a bizonytalan, diffúz érzetnek, baljós, félelem-szerű állapotnak a jövőbeni bekövetkezésétől tartunk. Viszont minden esetben van egy múltbéli gyökere is, és a szorongásnál erre érdemes helyeznünk a fókuszt. Múltbéli rossz tapasztalatok, meg nem élt érzések, elfojtott harag is állhat a szorongás hátterében. Gyakran a szorongás szekunder, és még gyakrabban tercier érzés. Jellemző dinamika, hogy a primer érzés a fájdalom, szomorúság, esetenként a tehetetlenség. Azonban nem ezt érezzük, hanem haragot, dühöt. Például azért, mert dühösnek lenni könnyebb, mint fájni. Vannak azonban, akik a haragot sem tudják megélni. Gyakorta azért, mert valamilyen belső program letiltja ezt bennük. Működik sokszor egy "nem lehetek dühös"-hitmondat a személyiségben (természetesen nem tudatosan), így a haragot elfojtjuk, lehasítjuk, áttoljuk, vagy jó messzire száműzzük a tudatunkból. Ettől azonban a harag (és mögötte a fájdalom) még van. Érezni nem érezhetjük, így más, kerülő utakon tör a felszínre. Igen gyakran például szorongás formájában. Úgy tapasztalom, hogy a megmagyarázhatatlan, ok nélkül felbukkanó szorongás sokszor csak a jéghegy csúcsa, és más, meg nem élhető érzelmeket fed el. Így, ha meg szeretnénk szüntetni a szorongást, gyakran mégiscsak visszafelé, a múltba kell indulnunk, s felfejtenünk, milyen érzések sorakoznak mögötte.

A depresszióról azt szoktuk gondolni, hogy a múltunkban gyökerezik. Talán nem is gondolnánk, milyen szoros rokonságot mutat a dühvel és a tehetetlenséggel! Számtalan oka lehet annak, hogy valaki depressziós lesz. Most két dolgot szeretnék kiemelni. Gyakorta megtörténik, hogy a depresszió tehetetlenség-érzése mögött elfojtott, meg nem élhető harag, düh húzódik. Sokszor a "nem lehetek dühös"-program fut a háttérben, amely évek alatt depressziós állapot kialakulásához vezethet. A harag és az életerő szorosan együtt jár. Ha a haragot nem tudjuk (jól) megélni, a dühöt a saját szolgálatunkba állítani, akkor hosszú-hosszú idő alatt elfogyhat az életerőnk. Tehetetlenek, enerváltak leszünk, s végül annyira beszűkülhet a személyiségünk és az életterünk, hogy depressziósnak kezdünk el számítani. Másfelől, a Seligman által tanult tehetetlenségnek nevezett jelenség is állhat a depresszió hátterében. Ez a depresszió múltba mutató aspektusa. A jövőhöz annyiban van köze, hogy a depressziós betegek jövőképe legtöbbször meglehetősen sivár: az a képzetük, hogy ami most rossz, sőt, elviselhetetlen, az soha többé nem fog megváltozni. Így, aki depressziós, az félig-meddig a jövőben is él: hiszen előrevetíti, hogy a jövőben sem fog semmilyen (pozitív) változás bekövetkezni. Egyfajta tehetetlen, stagnáló, befagyott érzelmi állapotban él.

Valóban, csak az tud békére, boldogságra lelni, aki a jelenben él. És ahhoz, hogy ezt megtehessük, néha nem elég, ha erről tudatos döntést hozunk. Szükség lehet az érzelmekkel való munkára is.