(...)
- És atomtámadás ellen is véd ez? 
- Nem. Igen. Az ellen nem véd. 

Nagy általánosságok helyett inkább saját példán keresztül mutatom be. Hogy volt ez velem, 2010-ben? Akkoriban szorongó voltam, önbizalmam a béka segge alatt, és egy kodependens kapcsolatban éltem, amelyből nem volt bátorságom kilépni, mert annyira féltem, hogy nem kellek majd senkinek. Volt néhány, sajnálatosan rosszul sikerült találkozásom különféle terapeutákkal (erről egy későbbi bejegyzésben fogok írni), míg végre megtaláltam a számomra megfelelő segítőt. Először pszichodrámázni kezdtem nála, méghozzá elég intenzíven, havonta egy egész hétvégét, egy évre elkötelezve magam. Már az első alkalommal nagyon nehéz érzéseim jöttek elő, a bemelegítő feladatok végén zokogva jelentkeztem protagonista játékra, témám pedig a szerethetőség és a szégyen volt. Nagyon mély, transzformáló erejű játék volt, tengernyi könnyel, átütő felismeréssel, csodálatos katarzissal. A következő hónapban ismét jelentkeztem játékra, és elég erőt érezvén magamban, nekiugrottam a párkapcsolati témámnak. Hasonlóan mély és katartikus játékban volt részem, és ez elég bátorságot adott ahhoz, hogy iszonyú nehezen bár, de kilépjek az akkori kapcsolatomból. 
Aztán hónapról hónapra ott ültem, és amikor csak lehetőséget kaptam, előhoztam a témáimat: szégyen, szorongás, szerethetőség, önelfogadás, érzelmi felnőttség. A dráma végén úgy láttam, még szükségem van segítségre, így a következő egy évre is elköteleztem magam, valamint elkezdtem járni ugyanehhez a pszichológushoz egyéni terápiába is. Sokáig úgy éreztem, a problémáim olyanok, mint egy hidra: ha egynek nekimegyek és levágom a fejét, hét újabb nő helyette. Amint dolgozom egy elakadásommal, észreveszem, hogy mögötte mennyi minden van még. Ez sarkallt, hogy hétről hétre eljárjak a pszichológushoz, mert szerettem volna megoldani a nehézségeimet. És az sarkallt arra is, hogy elkezdjem kutatni-keresni, milyen módszerek vannak még, amelyekkel dolgozni tudok magamon. Elkezdtem felismerni és meglátni a problémáim gyökerét, és nagyon-nagyon motivált voltam, hogy a lehető legmélyebbre ássak magamban. Sokan terápiafüggőnek neveztek, nem értették, miért fektetek ebbe ennyi pénzt és energiát. De akkor már nem törődtem vele. Tudtam, hogy megtaláltam az utamat, és már csak végig kell kell mennem rajta, akkor is, ha sokszor fájdalmas szembesüléseket hoz. Az első két évben úgy tűnt, az önismeret pusztán tűzoltás, mankó az akut és aktuális nehézségeimmel való megküzdésben. Aztán egyszer csak valami átfordult. Észrevettem, hogy már nem ugyanazok a témáim,mint az első időkben. Azon kaptam magam, hogy már azon dolgozom, hogyan tudnék kiteljesedni, megtalálni és megvalósítani az álmaimat. Hogyan kaphatok kulcsot a teljesebb élethez? Hogy hozhatom ki magamból a legtöbbet? Számomra ezekre a kérdésekre is éppúgy az önismeret a válasz. Igaz, már nem ülök szinte minden hétvégén valamilyen csoportban. A legtöbb nehézségem eltűnt ami pedig megmaradt, azzal már egyedül is meg tudok küzdeni. Mégis járok önismereti csoportba. Életformámmá vált, és nagy igény van bennem a folyamatos fejlődésre, Részben magam miatt, részben pedig, mert meggyőződésem, hogy csak az lehet igazán jó és hiteles segítő, aki folyamatosan dolgozik magán. 

És hogy mi van velem azóta? Kiegyensúlyozott, boldog házasságban élek, olyan boldogságban, amelyről korábban nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. Képes vagyok mély intimitás megélésére a kapcsolataimban. Tudok flow-ban alkotni és jelen lenni a pillanatban. A személyiségem megerősödött, és meg tudom tartani magam a nehézségek közepette is. Nekem megérte. 

A terápiafüggőség pedig egy olyan probléma, amely a sok terápia hatására előbb-utóbb felszámolja önmagát.